Csavargó nomád lélek

Jól eltűntem. 

A bennem lakozó kuruc vér minden protokollt felrúgatott velem. Szinte mindenből kiszálltam egy időre - természetesen amiből csak lehetett, mert Milánt meg a férjemet még se akaszthattam szögre - minden máskor fontos hétköznapi karcolgatások eltűntek egy időre. 

Volt, hogy volt oka, hogy nem blogolok, nem srappelek, volt, hogy nem.

 A lelkem vándor üzemmódba kapcsolt és valahogy nagyon befelé figyeltem az elmúlt hetekbe. Nevezzük önvizsgálatnak, vagy biológiámra tervezett lovas csillagtúrának. 

Már most tudom, hogy abból, amit találtam, abból amit érzek építkezni fogok és ezúttal nem kis mézeskalács házikót, hanem valami sokkal grandiózusabbat. Legyen mondjuk egy függőhíd, ami összeköt. Engem magammal. 

A változásom nem egy elhatározás, nem egy terv, csak egy mozzanat. Pontosabban sok apró gondolat egy tömbbé feszülése. Mivel nem dologi a szándék, ezért csak remélem, hogy előbb utóbb látszódni fog valahol. Ott lesz majd az oldalaimon, cselekedeteimen, világgá gépelt szavaimon. 

Szeretnék újra mindent tisztán látni: visszatükröződő játszi fényén megint látszani.

És mivel véletlenek nincsenek, mi nyaralt jobb sorsára várva a gépem kupis mappájába? Nagyon régen készítettem egy oldalt. Nem lett egy nagy veretés technikailag, vizuálba se, biztos csináltam már ezer jobbat. 

Valahogy soha nem blogoltam sehová. Talán mert akkor is terápia volt és csak azért az egyetlen eszembe jutó mondatért készült el, ami ma se lett kevésbé igaz. 

Karszék az arcomba. (ne haragudjatok, de fogalmam sincs mit használtam fel hozzá, egy ömlesztett mappába volt belefelejtve)