Egon, a pöttyös hátú barátom

Van egy új haverem. Barátságunk új keletű,  talán csak öreg cimborám a Madárvédő Golyókapkodó veheti fel a versenyt vele.

Nem húznám az időt, szeretném Nektek bemutatni:

Világraszoló haverem: Dudli Egon. Doktor. Pillangó-madár doktor. Kicsit szétesett figura, a maga módján arcoskodó is. Ebből kifolyólag nehezen jutunk egymással dűlőre, kapcsolatunk nem felhőtlen, de inteligenciája lenyűgöz, karaktere egyedülálló, úgy ahogy a jelenlegi családi állapota is. Megkért tudassam veletek, ha valaki ismer egy jó kiállású katit, akinek legalább annyira fontosak a belső értékek, mint a külső, szóljon neki. Ja és: állítása szerint egy állat az ágyban.

És aki bemutatott bennünket egymásnak az nem más, mint Icka - Doodlie Design, tündérbogár figurkának szülőanyukája. Ha hasonló cuki kis bogeszek szerető hozzátartozói szeretnétek lenni mindenféle kötelezettség nélkül (no kaja, no séta, no bogárbarát nyaraló-hely keresése), akkor ne késlekedjetek.

Ladybird tales már kosárba pakolható a Digridoonál

És, amire ihletődtem: 





Let's fly away!
Felhasználtam: Doodle Design: , dalszöveg:  Frank Sinatra: Come fly with me

Éljünk a városban Doodle módra

Icka, alias Doodle Design új készlettel jelentkezett Digridoo-nál. A Living in the City nagyon Ickás csúcs gyűjtemény, csurig a nagy kedvenceimmel rajzolós elemekkel. Köszi Icka! Szárnyalhattam! Előre szólók, hogy "A szoba kilátással" című még nekem is kissé meredek lett, de inkább rátok bíznám az értékelést! :)

Jöjjön a készlet és "endzsojoljátok":

És amikre vetemedtem belőle:

Hazaértünk
Felhasználtam: Doodle Design: Living in the City, Dalszöveg: Roy és Ádám: Az otthon itt van

Szoba kilátással
Felhasználtam: Doodle Design: Living in the City, dalszöveg: Honey Beast: Portugál

1848. március 15 és ami erről eszembe jutott

A scrappes kihívások, meg a gyerek is azért jó, mert egy csomó részünkké vált gondolat, megszokás kerül újraértelmezésre, átgondolásra. A karácsony, húsvét, szülinapok átlényegülése után, megtörtént ez a hétvégén Milánnal "megült" a március 15-ével. Természetesen készültünk: elméleteztünk, gyakorlatoztunk előtte, hogy értse hová tartunk kedden reggel. Megvitattuk a kokárdát, a lovat, a huszárcsákót, kardot, mentelést, háborút, a "Kossuth Lajos azt üzente"-t.

Tettük mindezt azért, hogy a gyerekben megmaradjon egész hétre, hogy mit csináltak a lovak a Fő téren és a konténerhuzogató bácsi hogyan rakta lapátra.

Ha magamba nézek őszintén mondhatom, hogy nem akarom sem most, sem későbbiekben a gyerekre kényszeríteni a nézeteimet. Eszközt akarok adni a kezébe, gondolkodni szeretném megtanítani, hogy saját maga értse meg és fedezze fel a külvilágot, a saját érzései alapján alkosson véleményt. Üres korsónak tekintem, aminek a falát tappogatva megerősítem és odakészítem a belevalókat, azt hogy milyen tartalommal tölti fel azt szeretném rábízni.

Március 15-e kapcsán beszélhetek neki arról majd, inkább nem is beszélek, hanem megmutatom, hogyan vagyok én magyar, miben rejlik a nemzeti öntudatom, de nem akarom elvárni tőle, hogy hasonlóképpen érezze ő is. Azért nem tehetem, mert az amikor és ahol születtem szavatolják, kicsit sorsszerűvé teszik hogyan lakjak itthon. 

Tanítható lenne, fel lehetne készíteni, hogy előre tudja milyen érzés talpalatnyi földön magyarnak lenni? Egy olyan nemzet tagjának, akiket valahogy senki meg nem ért (még saját honfitársaik sem), kicsit későn ismerik el, vagy félre.  Úgy vagyok a hazámmal, mint a gyerekemmel: nem mindig értem, de minden porcikáját szeretem, a benne élők végletességekre való hajlamával együtt.

Talán az elfogadára nevelés lehet a kulcs ebben az esetben is. 

Magamról tudom, hogyan lehet tiszta szívből magyarnak lenni. Lehet a tetteim nem mindig ezt sugalják. Nem járok minden hétvégén táncházba, hívják Koppánynak a fiamat, vagy nem kizárólag jurtába nyaralunk, de nem tudok úgy végignézni egy mezőségit, hogy ne akarja kiszabni a szívem a mellkasomat, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, amikor valamelyik sportolónknak a nyakába akasszák az olimpiai aranyat, vagy ne legyen könnyű a lelkem, ha csak nézem a kanyargó öreg Dunát, a jáki templomot, vagy hallgatom Weörös Sándor egyik szép rímű gyerekversét. Nem akarok senkinek tippeket adni hogyan éljen, érezzen. Lehet ez az érzés másnak máshogy. Attól nem több, vagy kevesebb annál, amit én érzek. Csak más. Én így tudom, így tudom átadni. A fiamnak. Kicsit büszkén, kicsit fájón, kicsit boldogan: hogyan vagyok én "szomorúan magyar".

Cewe Krissz kihívására készítettem:



Arcomban láttam
Felhasználtam: Rucola Design - 1948,  Rainbow - Hungary, Cewe Krissz - március 15. készleteit, Doodle Design: Living in the City Dalrészlet: Oláh Ibolya: Magyarország.



Becéző szavak

Még kilószámra kajáltam a Gabi fogkrémet és a Roppant Jóképű Királyfinak se híre, se hamva nem volt, amikor már tudtam, hogyan fogják hívni a majdan születendő gyermekeimet. Most mi a probléma az előre tervezéssel?! Tök jó volt arra a helyzetre, hogy a 15 évre rá felbukkanó Tiboromat már kész tényekkel tudtam fogadni. Egy csomó felesleges gondolkodástól kiméltem (volna) meg magunkat.

Csitriként nem voltam olyan információk birtokában, hogy az akkor a nem igazán ismert Levente és a divatból teljesen elsuhant Anna a kétezredik esztendő közepére majd minden 5. kisgyermek neve lesz.

A családalapítás magasságában a téma aktualizálása elkerülhetetlenné vált. Útónévkönyvvel a hasunkon (szolidalitásból Tibi is elkezdett növeszteni egyet) igencsak jókat szórakoztunk. Persze a lánynév az rögtön fennakadt a rostán. Minden vita és győzködés nélkül választottunk: KÖZÖSEN.

A fiú névvel kapcsolatosan az első pillanattól kezdve az egyszeri többség kivitelezhetetlennek tünt.

Amikor a 16 hetes ultrahangon a mózeskosárból sarjam kilógatta.... az égszínkék cipőcskéjét mákszemnyi kérdőjelet sem hagyva nemi hovatartozását illetően, az első három-szempáros jelentőségteljes összenézéssel konstatáltuk, hogy megvan az első közös feladat. Éljen a családkohézió.

Pici fiam féktelen lubickolásba kezdett. Gondolom ezzel fejezte ki örömét, hogy méhen belül is képes megizzasztani szüleit.

Persze első (sokadik) körben ebből is sikerült hülyeséget csinálnunk. Az utónévkönyvben szereplő összes kutya-, ókori hőst, cizellált arcoskodó nevet hozzápasszítottuk a vezetékünkhöz. Kr... Bátor, Kr... Kleofás (és még mellé Jolán. Jó ez tudom nem fiú név, de milyen jól hangzik, hogy Kleofás Jolán) Kr... Erazmus és akkor jött a Tacitusz. Tacitusz Junior. Ami maradt is a 9. hónap végéig és az egész család, baráti kör, kollegák, egyszóval mindenki Tacizta a trónörököst. DE... egy gyereknek azért név kell. Lehetőleg normális név. Beláttuk a Taci az teljesen normális,  túl normális is, de mit fognak hozzá szólni az általános iskolába az osztálytársai. Mert egyszer ők fogják kikezdeni a nevével ellentétben nem normális ősök miatt. A név kötelez, örökre szól, még azt sem tudjuk milyen lesz, tehát előre nem kéne kiszúrni vele... Elhatároztuk: listákat készítettünk, amelyekben természetesen semmilyen összecsengés, vagy egyezés nem volt tapasztalható. Pár nappal a kisded világrajövetel előtt már elég égetőnek tűnt a probléma.

Aztán a Tibi mondta Milán. Borzongtam. Mondtam Domonkos. Mondtuk legyen mindkettő. Már csak a sorrend maradt kérdéses. Hosszas viták után - életembe először - meggyőződésem ellenére engedtem, a gyerek érdekében. Megegyeztünk - leírtam, aláírta - a másodiknál én választok.

2008. szeptember 11-én dél előtt kettő perccel lett egy világszép, karakteres, vicces és imádnivaló Milán nevű fiam. Akit szinte azóta sem hívok Milánnak. Macskamanó, Babac, Milóci, Mili, Csöppem, Szerelmem, Tücsökpajti, Virágos tarkarétem, Szentem, Lüke Sajtom... Becézések tárháza kimeríthetetlen. Minden csak nem Milán. Mert már megszoktam ugyan, de még mindig nem tetszik. És talán egyszer lesz rá alkalom, hogy én is elnevezhessek valakit. És ha mákom van nem egy kutyát, vagy aranyhörcsögöt.

Az SB-n a hónap témája A nő. Úgy mint például én. Hogyan élem meg nőiességemet? "1000 in 1"-ként. Hatalmas szekrényben szerep-ruhák garmada: egyik kicsit több, a másik kicsit kevesebb meggyőződéssel és van amelyik száz százalékban passzentva.  Önmegvalósítás az elvárások mentén. 

Annyira sok in 1
Felhasználtam: Everydaymomideas: City Slickers, MartaVanEck: Fell Green, Diary Paper, Budaházi Brigitta: kész címfeliratok2, Super Scrap: Cinema Kit, Imagine by Fran: Doux comme Maman, Purple Elements, Doudou Design: Glamouicious, Cg: love is in the air, Whising on a Starr: Vintage Dress.

Babits gyöngytakarója elég Konczosan

Meglepetés közleményem - gondolom mindannyi cewe-halado rendszeres olvasójának az újdonság ereje - Koncz Zsuzsa 65 éves. 

Vajon honnan tudom, hogy esélyem sincs, hogy annyi idős koromra ilyen harmóniába legyek magammal és még sugározzon is rólam, mint Csernobil?! Mit tesz, ha valaki életen át szinkronban van magával? Átlag 65 kilogram lelkibéke és a botox szedheti a sátorfáját, mert anélkül is simulunk. Na, meg nem elhanyagolhatóan véknyulunk is. A receptet körülbelül sejtem: olyan napi elfoglaltság, amiben az ember korlátlanul örömét leli és nagy viccesen munkának tegezi, na meg az alkotó, agyturbósító jellegű feladatok beszervezése úgy életfogytiglan. Minden más csak járulék. Mert, ha nincs "sztrecs" könnyen regenerálódik az agy, meg a szem körüli lágy szövet.

Ne már, éljen az optimizmus: megszavazom magamnak, hogy leszek én még harmonika, tudok én olyat, hogy komolyra veszem a feladatot. Szóval májushoz 30 évre ugyanitt találkozunk, hogy bemutathassam a bizonyítékokat, természetesen arról, hogy sikerült.

Cewén már írtam, hogy nekem a nagy generációból inkább Katona Klári, mert amikor elkezdi énekelni, hogy:

"Fényt hazudott az éj s leégett gyertyaként, viasz könnycsepp csurrant s megfagyott.
És megdermedt a szó, meghalt az ölelés. Világ elé lépve minden visszafagy s újra messze vagy."

na abba nem kicsit belehalok. Koncz Zsuzsa is szimpátia-harcos, de Lárika nekem nagyon Lárika. Koncentrálok: most Zsuzsa 65, úgyhogy kicsit összehoztam a szépen karcolt, örök csodálatomra számottartó gyöngyöket, meg a szemem kikerekítése szempontjából szintén zenész fiamat. A kutya ideiglenesen csatlakozott a produkcióhoz, Milán csak úgy összeszedte. Tavaly nyaraláskor az erdőben biciklizve kicsiny tanyára bukkantunk. Azt, meg a kószáló lovakat volt hivatott őrizni az első látásra sem vérszomjazó eb. Aztán feladatát félbehagyta, mert a., tök nem voltunk veszélyesek, tisztán látszott. b., Milánnak egyszerűen nem bírt ellenállni. Kéz a kézben mászkáltak, volt is nagy sértődés, amikor sötétedés előtt hazaindultunk volna.

Képtelenség koncentrálni, állandóan megzavarnak: most a férjemmel kellett diskurálnom legyilkolt legnagyobb csokiMiki földi maradványairól, meg arról, hogy milyen igazságtalan az élet, hogy a csokoládé nem gyümölcs, úgyhogy szúrom a képet és pár órára próbálom szűkíteni életem értelmét foglalkoztató kérdéskört.

Gyöngytakaró
Felhasználtam: PST Design: your planet, Miss Honey: All for love, Shadow House textúra, képeket a netről

Az agyhalott naplója

Mivel egyátalán nem vagyok szétesve és mert minden megmozdulásom tökéletesen kivitelezett és összehangolt és mert soha nem kések el sehonnan és nem felejtek el semmit, ezért most tölteném fel a Krissz múlt heti kihívására készült kapumat, ami természetesen aktualitásának hetében az szerdán már készen volt, csak egy két gátló tényező - ami legfőképpen nem ártana néha gondolkodnom pozicióban keresendő - miatt nem került játékba. A kiírás azon felételének is megfeletem volna, hogy ugyan ott jártam a KisCellibe a kaput még sem sikerült megörökítenem, mivel természetesen a helyzet magaslata, meg én nem vagyunk puszi pajtások. Ha lehet olyanom nekem, hogy mentségem, akkor oda sikerült másodmagammal nem odaérnem időbe.

Szóval választottam egy kaput, a világ legrondábbikát, szeretett otthonunkét, szerintem az utolsó, amit a lakás-felújítási dömping alkalmával nem került lecserélésre.

Knocking on heaven's door
Felhasználtam: Marta van Eck Design: Green feeling, Il mondo scrapposo di Debora: Together on the farm, Shadow House textúra, Idézet: Bod Dylan (Guns is énekelte, de nekem a Dylen jobban): Knocking on heaven's door





És amivel még szégyenlem, hogy adós maradtam a blogdíjam.

Édes-kedves,tündér scrappes barkácstársak: SzRJudit, Évus, Juma/Margó is megtiszteltek engem, illetve a blogomat. Díjaztak, kiemeltek, zavarba hoztak. Olyan jó az érzés, a visszacsatolás arról, hogy amit csinálok az sokaknak tetszik, hogy olvashatónak, nézhetőnek gondoljátok agymenéseimet. A díj továbbadásával vagyok bajba. Rengeteget gondolkodtam, hogy kit díjazhatnék és az az igazság, hogy demokratikus keretek között nem bírok dűlőre jutni. Összeszámoltam: 67 scrappes és még vagy 20 nem scrappes blogot próbálok követni. Egyszerűen nem tudnám eldönteni, hogy közülük ki az, aki 5-6, akit a fennmaradók rovására lelkiismeret furdalás nélkül kiemelhetnék. Mindegyik másért tetszik, mindegyiket másért szeretem. Egyiket az érzelmekért, gondolatokért, amiket közvetít, a másikat azért, mert rengeteget tanulok, a harmadikra derülni járok, a negyedikre... Döntsem már el én a nagy süti faló, hogy melyik az az öt cuki süti, ami nekem a leges. Hát a fölső sor, utána a középső és legvégül a harmadik.

Köszönöm lányok és bocsánat,  hogy nem továbbítok, de magam bántódnék helyettetek, ha valakit ki kellene hagynom az ötből, hatból.

Érzelmi kaleidoszkóp

Lányokkal egymásközt. Egy kanapényi súgás-búgás. Nagy vallomások, világmegváltó kérdések, őszinteségnek álcázott útkeresések. És a ki tudja hányszor, sokaktól hallott mondat: "ő az igazi". Az arcát monitorzom. Hallom mit mond, de testbeszéde erősebb, nem tud átverni, mert tudja, hogy ismerem, nem is engem ámít, inkább saját magát. Érezem a minden nappal együtt újraszülető mondat súlyát. "Ő az igazi". Mondja sokadszorra, gyakorlottan, hidegen. Egy újra és újra szájára kivánkozó mondat varázserejével: ha talán számolatlanul ismétli, akkor igaz lesz.

Nézem a szemét: benne meghatározhatatlan fáradtság és nagy adag tudatosság. Próbálom nem sajnálni, hanem döntése mögé látni. Miért választja a fél megoldást, amikor tudja, hogy van több is, mert már érezte exek oldalán a megsemmisülést. Talán pont ez az oka? Nem akarja a legparányibb kiszolgáltottságot sem,  vágya egyszerű törekvés a biztonságra. Vagy csak élt a kínálkozó alkalommal, hogy végre van valaki, akinek kell, és nincs többé pasi alakúra hajtogatott nagypárna, éljen a gondoskodás.... mert bárki keresse is az önigazolást benne, a szingli lét - szerintem - csak kényszerpálya, önként dalolva kevés nő válassza, mert nem nekünk találták fel.

Meg sem kell kaparnom, évtizedes érzések törnek a felszínre. 10 év meghatározó szelete az életemnek, de a kezdetek összetartozássá szelidülő hevületét sejtjeim őrzik. Száguldó vérem minden cseppje emlékszik, és kőszikla alapja a mának az első idők tomboló hullámzása. Amikor nem kellett enni, aludni, csak együtt lenni beszélgetni, szeretkezni, mert ketten voltunk a világ. 

Ezek az emlékek mentőövek a megbántott reggelekre, amikor beleunva sok tíz év alatt menthetetlenül összegyűlő közös kudarcba kérdezem: hogyan tovább.

Mert mi már kódoltuk egymásnak, hogyan tudunk szeretni. Érzéseim újraéledt bizonyítéka a gyerekem, akit ugyanolyan elsöprő szenvedéllyel, csak valahogy letisztultabban imádok, ahogy számomra nagybetűs FÉRFIT akartam az elején.

Elülnek az érzések, de a 10 év érzelmi lavinája marad, minden régen kimondott szóban, csókban, megbánásban. Nekünk volt honnan a hétköznapokba csitulni, a szeszélyes szenvedélyek csúcsáról egy élhetőbb egymáshoz kötődésbe szelidülni, de aki középútnak sem nevezhető pozicióból indul egy kapcsolatba, az vajon hová is tart.

Lehet, hogy csak én vagyok mérhetetlenül ódivatú, hogy azt gondolom, hogy egy jól működő kapcsolat elejére oda való a fejvesztett szerelem nevű etap is, amiben csak annyi legyen illúzió, amennyi feltétlenül muszáj és ha már a felszállt lilaköd, láthassam őt és akarjam erényeivel, hibáival együtt.

Szorongva ülök a kanapén és ott ül velem minden régmúlt szerelmemnek szekrénybe zárt csontváza. Mosolyt rajzolok az arcomra és tudom hogy nem rombolhatom le a saját magának állított védő bástyát, az "ő az igazi" mögé bújtatott reménytelenséget. Inkább úgy teszek, mint aki elhiszi és sok boldogságot kívánok neki. Tiszta szívemből.



Van egy fotóm, amit nagyon szeretek a fiúkról, a viszonylag sok szüttyögés és javítgatás ellenére is alig a használhatatlan feletti kategória. Mentségemre: készültekor erősen szürkült, a külső vaku meg a polcot melegítette. Most jól megmentettem és így az oldalba már nem is látszik rajta, hogy mennyire kacat volt:

Ilyen volt:

Ilyen lett:



Apám fia
Felhasználtam: Doodle Design: Good Morning Sunshine, 4 képet a netről, idézet: Weöres Sándor.



Egy kis éji zene helyett, egy kis CT tagság

Vannak olyan kérdések, amelyekre egész egyszerűen nem lehet nemmel válaszolni. Szívem ugrott ki a helyéről, mikor Icka régi vágyát megvalósítva Doodle Design fedő nevén kirakta a nyitva táblát helyre kis virtuális boltjára a Digridoo Scrapsnél - és megkért legyek Rita és Beszteri mellett kreatív csapatának tagja.

Good Morning Sunshine nevű készlete csodaszép rajzolt elemeivel a szívem közepe lett.

Köszönöm a lehetőséget Icka, remélem nem leszek méltatlan a bizalmadra.

Megvásárolható Digiridoo Scraps -nél

És az oldalam:

Cewét-találkoztunk

Utolsók közt hazaérve blogolom a találkozót, újat már nem hinném, hogy tudnék róla írni.  Olyan lett, amilyennek lennie kellett, mert mi szerveztük magunknak. Találkozott a megannyi ismeretlen ismerős, akikkel mégsem volt nehéz asztalhoz ülni beszélgetni és nevetni, és egyátalán nem látszott, érződött hogy többnyire először tettük meg személyesen.

Köszi lányok! Jó volt veletek és jó volt köztetek!

Örülök Krissz kezdeményezésének az arccal támogatott on-line scraphez, de igérjük meg, hogy nem fogja helyettesíteni a vírusmentesebb időszakra tervezett következő összejövetelünket!

Ps: A gyerekem feszt kóstolgat, így állva bosszút a két napos lógásomért. Nem tudja, amit én tudok, hogy most teheti, mert a hétvége olyan jól sikerült, hogy van honnan töltekeznem. Mégegyszer köszönöm!