Érzelmi kaleidoszkóp

Lányokkal egymásközt. Egy kanapényi súgás-búgás. Nagy vallomások, világmegváltó kérdések, őszinteségnek álcázott útkeresések. És a ki tudja hányszor, sokaktól hallott mondat: "ő az igazi". Az arcát monitorzom. Hallom mit mond, de testbeszéde erősebb, nem tud átverni, mert tudja, hogy ismerem, nem is engem ámít, inkább saját magát. Érezem a minden nappal együtt újraszülető mondat súlyát. "Ő az igazi". Mondja sokadszorra, gyakorlottan, hidegen. Egy újra és újra szájára kivánkozó mondat varázserejével: ha talán számolatlanul ismétli, akkor igaz lesz.

Nézem a szemét: benne meghatározhatatlan fáradtság és nagy adag tudatosság. Próbálom nem sajnálni, hanem döntése mögé látni. Miért választja a fél megoldást, amikor tudja, hogy van több is, mert már érezte exek oldalán a megsemmisülést. Talán pont ez az oka? Nem akarja a legparányibb kiszolgáltottságot sem,  vágya egyszerű törekvés a biztonságra. Vagy csak élt a kínálkozó alkalommal, hogy végre van valaki, akinek kell, és nincs többé pasi alakúra hajtogatott nagypárna, éljen a gondoskodás.... mert bárki keresse is az önigazolást benne, a szingli lét - szerintem - csak kényszerpálya, önként dalolva kevés nő válassza, mert nem nekünk találták fel.

Meg sem kell kaparnom, évtizedes érzések törnek a felszínre. 10 év meghatározó szelete az életemnek, de a kezdetek összetartozássá szelidülő hevületét sejtjeim őrzik. Száguldó vérem minden cseppje emlékszik, és kőszikla alapja a mának az első idők tomboló hullámzása. Amikor nem kellett enni, aludni, csak együtt lenni beszélgetni, szeretkezni, mert ketten voltunk a világ. 

Ezek az emlékek mentőövek a megbántott reggelekre, amikor beleunva sok tíz év alatt menthetetlenül összegyűlő közös kudarcba kérdezem: hogyan tovább.

Mert mi már kódoltuk egymásnak, hogyan tudunk szeretni. Érzéseim újraéledt bizonyítéka a gyerekem, akit ugyanolyan elsöprő szenvedéllyel, csak valahogy letisztultabban imádok, ahogy számomra nagybetűs FÉRFIT akartam az elején.

Elülnek az érzések, de a 10 év érzelmi lavinája marad, minden régen kimondott szóban, csókban, megbánásban. Nekünk volt honnan a hétköznapokba csitulni, a szeszélyes szenvedélyek csúcsáról egy élhetőbb egymáshoz kötődésbe szelidülni, de aki középútnak sem nevezhető pozicióból indul egy kapcsolatba, az vajon hová is tart.

Lehet, hogy csak én vagyok mérhetetlenül ódivatú, hogy azt gondolom, hogy egy jól működő kapcsolat elejére oda való a fejvesztett szerelem nevű etap is, amiben csak annyi legyen illúzió, amennyi feltétlenül muszáj és ha már a felszállt lilaköd, láthassam őt és akarjam erényeivel, hibáival együtt.

Szorongva ülök a kanapén és ott ül velem minden régmúlt szerelmemnek szekrénybe zárt csontváza. Mosolyt rajzolok az arcomra és tudom hogy nem rombolhatom le a saját magának állított védő bástyát, az "ő az igazi" mögé bújtatott reménytelenséget. Inkább úgy teszek, mint aki elhiszi és sok boldogságot kívánok neki. Tiszta szívemből.



Van egy fotóm, amit nagyon szeretek a fiúkról, a viszonylag sok szüttyögés és javítgatás ellenére is alig a használhatatlan feletti kategória. Mentségemre: készültekor erősen szürkült, a külső vaku meg a polcot melegítette. Most jól megmentettem és így az oldalba már nem is látszik rajta, hogy mennyire kacat volt:

Ilyen volt:

Ilyen lett:



Apám fia
Felhasználtam: Doodle Design: Good Morning Sunshine, 4 képet a netről, idézet: Weöres Sándor.