A scrappes kihívások, meg a gyerek is azért jó, mert egy csomó részünkké vált gondolat, megszokás kerül újraértelmezésre, átgondolásra. A karácsony, húsvét, szülinapok átlényegülése után, megtörtént ez a hétvégén Milánnal "megült" a március 15-ével. Természetesen készültünk: elméleteztünk, gyakorlatoztunk előtte, hogy értse hová tartunk kedden reggel. Megvitattuk a kokárdát, a lovat, a huszárcsákót, kardot, mentelést, háborút, a "Kossuth Lajos azt üzente"-t.
Tettük mindezt azért, hogy a gyerekben megmaradjon egész hétre, hogy mit csináltak a lovak a Fő téren és a konténerhuzogató bácsi hogyan rakta lapátra.
Ha magamba nézek őszintén mondhatom, hogy nem akarom sem most, sem későbbiekben a gyerekre kényszeríteni a nézeteimet. Eszközt akarok adni a kezébe, gondolkodni szeretném megtanítani, hogy saját maga értse meg és fedezze fel a külvilágot, a saját érzései alapján alkosson véleményt. Üres korsónak tekintem, aminek a falát tappogatva megerősítem és odakészítem a belevalókat, azt hogy milyen tartalommal tölti fel azt szeretném rábízni.
Március 15-e kapcsán beszélhetek neki arról majd, inkább nem is beszélek, hanem megmutatom, hogyan vagyok én magyar, miben rejlik a nemzeti öntudatom, de nem akarom elvárni tőle, hogy hasonlóképpen érezze ő is. Azért nem tehetem, mert az amikor és ahol születtem szavatolják, kicsit sorsszerűvé teszik hogyan lakjak itthon.
Tanítható lenne, fel lehetne készíteni, hogy előre tudja milyen érzés talpalatnyi földön magyarnak lenni? Egy olyan nemzet tagjának, akiket valahogy senki meg nem ért (még saját honfitársaik sem), kicsit későn ismerik el, vagy félre. Úgy vagyok a hazámmal, mint a gyerekemmel: nem mindig értem, de minden porcikáját szeretem, a benne élők végletességekre való hajlamával együtt.
Talán az elfogadára nevelés lehet a kulcs ebben az esetben is.
Magamról tudom, hogyan lehet tiszta szívből magyarnak lenni. Lehet a tetteim nem mindig ezt sugalják. Nem járok minden hétvégén táncházba, hívják Koppánynak a fiamat, vagy nem kizárólag jurtába nyaralunk, de nem tudok úgy végignézni egy mezőségit, hogy ne akarja kiszabni a szívem a mellkasomat, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, amikor valamelyik sportolónknak a nyakába akasszák az olimpiai aranyat, vagy ne legyen könnyű a lelkem, ha csak nézem a kanyargó öreg Dunát, a jáki templomot, vagy hallgatom Weörös Sándor egyik szép rímű gyerekversét. Nem akarok senkinek tippeket adni hogyan éljen, érezzen. Lehet ez az érzés másnak máshogy. Attól nem több, vagy kevesebb annál, amit én érzek. Csak más. Én így tudom, így tudom átadni. A fiamnak. Kicsit büszkén, kicsit fájón, kicsit boldogan: hogyan vagyok én "szomorúan magyar".
Cewe Krissz kihívására készítettem:
 |
| Arcomban láttam Felhasználtam: Rucola Design - 1948, Rainbow - Hungary, Cewe Krissz - március 15. készleteit, Doodle Design: Living in the City Dalrészlet: Oláh Ibolya: Magyarország. |
Értelek. Köszönöm.
VálaszTörlésSokak gondolatát fogalmaztad meg.Az oldal pedig telitalálat.
VálaszTörlésEgyszerűen elbőgtem magam. Ma, 60 éves korom körül, nem tudok ennyire mértéktartó lenni az e témában való fogalmazásomban. Kicsit sok bennem a méltatlankodás, a keserűség, ami nem az általam érzett magyarságomat érinti, mert én igenis, tudom,hogy hol az a kő, ami föntről sem látható. Az engem való elfogadással van a bajom - én úgy gondolom, nem jó a másik embert minősíteni, és ahogy telnek velem az évek, egyre erőteljesebben vonják mások, akik lehet, hogy abból a nagy magasságból, ahol most éppen nekünk köszönhetően vannak, nem látnak ide le -, mert az én magyarságomat merik kétségbe vonni!
VálaszTörlésNézd el nekem Toni, hogy Téged értve és Veled egyetértve - mert én is ugyanígy nevelném újra és újra a fiaimat, ahogy Te is - nem csak annyit írtam, mint Ildi!
ÉRTELEK és KÖSZÖNÖM!
Este, otthon, majd elolvaslak, most csak az oldalban gyönyörködöm!! :)
VálaszTörlésSzeretnék én is így gondolkodni, így érezni, bevallom, bennem nem ilyen szép a kép, de értem amiről írsz és neked van igazad. Az oldalad is csodás, nagyon jó hozzá az Oláh Ibolya dal.
VálaszTörlésszép ez megint. meg nehéz. mert tényleg annyi külsőség tapad hozzá, sokszor és szokás szerint átesünk ama ló másik oldalára, magyarkodunk, rovásírással írunk a tarsolylemezünkre, miközben a koronát hímezzük a farmerünk hátára. Nem igazán tudjuk eldönteni, hogy hódító nomádokat akarunk ősünknek, vagy inkább az ezeket Isten nevében legyilkoló keresztényeket...
VálaszTörlésami igazi, azt meg leírtad, és köszönöm.
nyilvánosan: mert nem írni akarnék, hanem együtt ücsörögni és hallgatni kicsit.
Ez az oldal nagyon szép. Tetszik a Petöfis Milános elrendezés. Mélyen kifejezi mindazt, amiben hiszel.
VálaszTörlésÉn is sokat gondolkodtam, hogy írok egy hasonló bejegyzést, de szerencsére megírtad helyettem :D
Emlékszem évekig volt egy elképzelésem a magyarokról, akik az anyaországban élnek. Mert tudom, hogy a felvidékiek összetartók. Szeretik egymást, büszkék arra, hogy ők magyarok, de elfogadóak is, nem nézik le a szlovákokat, hanem szeretettben barátságban élnek egymással. Így azt gondoltam, hogy itt is így van, hogy itt mindez sokkal de sokkal erőteljesebb.
Azonban lassan két éve élek itt és csak nézek. Persze mindenhol vannak kivételek, de inkább azt veszem észre, hogy az egész ország klikkesedik. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mennyire kezd mindenki széthúzni, az emberek azt tartják, hogy csak ők igazi magyarok, míg a többiek nem. A március 15. igazi lényege üzenete elveszett a külső felszín, a csinnadratta alatt. Az emberek elfelejtették, hogy akkor egy egész nemzet egy célért harcolt, egy eszme, egy érzés volt, ami erősítette az egész országot.
Szívemből szóltál és lelkemig értél!
VálaszTörlésMilános Petőfis oldal pedig nagyon ütős! ez a képkivágás, háttérbemosás … nagy szerelem!
Szeretem ezt a munkádat is. A galériánkban leírtam, mit érzek vele kapcsolatban. Az én érzéseimet is leírtad. Jó volt az oldalad kapcsán bólogatnom belül, és gyönyörködni a kifejezésben kívül.
VálaszTörlésAnnyira szép gondolatok, szebben le sem lehetett volna írni!
VálaszTörlésNagyon kifejező, csodás oldal lett!