"A villamos is aluszik..."

Azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, mert nem tudom mi az magányosnak lenni. Társtalan voltam, de magányos még soha. Mindig volt, ki velem örüljün és a vállamra is mindig jutott egy simogató kéz, ha bánatomban arra vágytam. És egy kezemen meg tudom azt is számolni, hogy mikor voltam úgy tényleg, fizikailag egyedül. Még akkor sem adatott meg ez nekem, amikor kamaszként tényleg jól jött volna egy ajtó, hogy isten igazából magamra csaphassam. Az öcsémmel megosztott szobából bútoroztam át egy másik páros felállásba akkori kedvesem - ma már férjem - albérletébe. Szóval ha csak a lakás főbb helységeinek csapása mentén haladok és elnézek az egyedül soha nem birtokolt berendezési tárgyak felett (pl: távirányító - örökké szerettem volna egyet) mindig osztoztam: konyhán, fürdőszobán, hálószobán. A kedves kategóriaizálódása óta az ágyon is. A szuszogások, horkantások, fogcsikorgatások, végtagdobálások nesze, zaja hozzátartozik az éjszakáimhoz, nélkülük a tökéletes csendben pihenni sem tudnék. Ha a pasi nem töltötte itthon az éjszakát legtöbbször a nappaliba aludtam, mert nem bírtam  elviselni az üres, csendes ágyat, vagy b variációként Bucka (ez az általam választott neve szerencsétlennek) alakura hajtogattam a minden fellelhető takarót és a szimat miatt az egyik polójában aludtam.
Amikor megérkezett életünkbe a nagy változás, aki mellesleg Milán névre is hallgathatna - ha hallgatna, de természetesen nem teszi -, akkor volt pár elképzelésünk a gyerek altatásáról is. (Mint minden másról, mert nem bíztunk a véletlenre semmit: elolvastunk ezer szakkönyvet, interjút készítettünk a környezetünkben lévő babásokkal és ki találtunk mindent jó előre, hogy ne érhessen bennünket semmi váratlanul. Aztán jött a gyerek, aki persze nem olvasott egyetlen szakirodalmat sem és napi kapcsolatban sem volt a babás barátainkkal és rokonainkkal és mindent rosszul tudott.) A második hét után - természetesen ideiglenesen - az ágyunkba kötött ki. Még mindig ott van. Ideiglenesen.
Persze erről  a környezetünkben mindenkinek meg volt a véleménye. Hogy jól, vagy rosszul döntöttünk, amikor Milán részéről a honfoglalás megtörtént: nem tudom. Egyvalamit azonban igen: ilyen intenzíven soha nem érzem hogy mennyire jó, hogy mi egy család vagyunk, csak ott a puha párnák között.
Szeretem az esti menetrendet. Hárman befészkeljük magunkat: apa mond egy könyves mesét, azután lekapcsoljuk a villanyt és még jobban összebújunk. Aztán következik még egy mese: Milános (bármi az életéből), farkasos (mert az olyan vicces), játékos (az egyik szobájában lévő játékról kell adomázni), vagy ezek valamelyik variációja Milános-játékos, farkasos-játékos,... Aztán álomba éneklem.
Ha kicsit zaklatott a napja, vagy megcsúszott a délutáni alvása kicsit nehezebben, máskor hamar elalszik, mint a tej.
Én meg fekszem mellette, meg a másik pasim mellett és azt érzem nagyon rendben van a világom. Mert jó hallgatni elégedett szuszogását, érezni a bőréből áradó meleget és szagolni finom álomszagú lehelletét.
Néha a páromnál elindul a vezérhangya, hogy "most már elég nagy fiú és különben is ott a szobája...", de reggel, amikor Milán kinyitja a szemét és azt látja, hogy apa nem dolgozik, hanem velünk van, szinte félálomba vetődik az apjára öleli, szeretgeti... Gonosz módon szembesíteni szoktam ádáz kijelentéseivel. Vigyorgó legyintést kapok, meg azt, hogy most hagyjam őket szerelmezni.
Szóval nem kérdés bármit is mondjon, hogy neki jó, nekem jó, Milánt meg nem kérdezem, mert nekem csak kicsit kellett még sem szerettem soha egyedül aludni.

Én nem vagyok egyedül
Felhasználtam: Ice Christmas by Sillwan, by Annave, by ZuzanaH design