Andalúzia, hm?!

2007-ben az utolsó olyan igazán nyaralást röpítette emlékeim tömött böröndjébe az élet. (Milánt várva és születése óta csak kisebb kalandokba merünk bocsátkozni) Régóta vágytam, számoltam, kalkuláltam, kitaláltam, győzködtem, hogy a nagy bólintás (a férj részéről) megtörténjen és belevághassak a nagybetűs szervezésbe.

A mór gyökerű kúltúra varázsa, a fehér házas tengerpart, a mediterrán életérzésű, vidám emberek, finom ételek már az útikönyvekből elbódítottak és el kell, hogy mondjam nem csalódtam.

Már megérkezésünk filmre kívánkozott. A reptéri transzferbusszal elindították sok nációs csapatunkat a kijelölt szállodákba. Alig értünk ki az autóútra, mikor ólmos felhők sűrűsödtek az égen, először csak száraz vihar csapott le ránk, majd mintha az ég megnyílt volna, iszonyú mennyiségű víz zúdult alá. A tengerparti üdülővárosok mindegyiek meredek domboldalra épült, szállondánk pedig közvetlenül a parton állt. Mire elértük a szállásunkat a domboldalról, mint a Niagara vízesés, úgy zúdult alá hömpölyögve a kavargó víz. Nem volt az a csatorna, ami elnyelte volna. A sofőr megállt az útközepén kinyitotta a csomagtartót és intett, hogy itt vagyunk, leszállhatunk. Pár percig vártunk, de aztán kiderült, hogy nem viccel, neki tovább kellett mennie, nyomulás van. Cipő le, nadrág felhajt, lekászállódás a buszról egymásba kapaszkodva, majd a bőröndöt fej felé emelve nehezéknek és esernyőnek használva, mint a jó gyerekek araszoltunk a térdig érő devnyába. Az útmenti éttermekből az emberek szőlőfürtként csüngtek az ablakokban, teraszokon, ki fényképezőgéppel, kamerával, telefonnal fotózták, filmezték burleszkba illő megérkezésünket. Ázott ürgeként a segítőkész, tündérbajuszos, nevetős szemű pincérek segítségével felkászálódtunk az egyik teraszra. Megálltam, sz*****-rá ázott ruhámon vigyorogva néztem körül és lettem tudatába annak, hogy mennyire népszerűek vagyunk. Ösztönösen cselekedtem: hatalmasat kurjantottam, levegő löktem a kezem és azt kiálltottam: Viva Espana! Mindenki elkezdett tombolni, örjöngeni, ölelgetni bennünket, elkezdődött a fiesta...

Autót béreltünk és többszáz kilométert beledaráltunk 10 nap alatt: Rhonda, Cordoba, Malaga, Sevilla, Nerja, Granada, a környező halászfalvak.

Voltak pillanatok, amikor a könnyeimet nyelve levegő után kapkodva úgy éreztem most már minden csodát láttam és ha soha többé nem jutok szerelmemhez az utazáshoz, az sem baj és ide nekem akkor is jönnöm kellett, mert lelki közösségem van ezekkel a helyekkel, ezekkel az emberekkel.

A kihívásra tudtam, hogy Andalúziai képet fogok vinni, de az került majd egy hétbe, hogy eldöntsem melyiket fogom oldalba álmodni.

Végül is a Pilátus palotája (Casa de Pilatos) egyeztem meg magammal, több dolgot fontolóra véve. Egyrészt, ha Andalúziáról hallanak az emberek, akkor az Alhambra, Alcazar, a rhondai völgyviadukt, gyönyörű patiok, mór és zsidó negyedek, párjukat ritkító katedrálisok sejlenek fel. Én valami olyat akartam hozni, amit vagy kevesebben láttak, vagy kevesebben ismernek. Másrészt az egyik legkedvesebb spanyolországi élményem is ehhez a helyhez kötődik.

A palota emeletén állandó tárlat működik, ahol a leszármazottak tulajdonában lévő spanyol festők műveit állították ki. (pl: Velázquez válzlatai, de Zurbaránt) Megtekintésük napi két turnusban történhetett spanyol és angol nyelvű idegenvezetéssel. Nem kedvelem a faji sztereotípiákat, de ezt másképp nem mondhatom: a látogatásra megjelölt időpontban vadítóan jóképű, kb. 165 cm magas, olajos hajú és tekintetű, nett kinézetű, echte spanyol torreádor várt bennünket az ajtóban. Kifogástalan öltözékében - hófehér kigombolt nyaku ing, aranykereszt láncon a dekoltásban, fekete élére vasalt nadrág, bogár-csuszka cipő, testmagasságának hiányosságait büszkére emelt fejjel és széles hófehér mosollyal ellensúlyozta.

A világ legegyedibb tárlatvezetését nyújtotta: teátrálisan, széles mozdulatokkal, lamentáló, élénk hangszínen sokszor az érthetetlenségig spanyol akcentussal minden mondatát még ízlésesen túlzóan élte meg. Történetének megfelelően végig küzdött, romantikázott vagy semmisült meg. Könnyeztem, hol a visszafolytott nevetéstől, hol a felcsapó érzelmeitől, teljesen beleszerettem, főleg, amikor mélyen a szemembe nézett és azt mondta: This is a very important spanish painter, hm?!



Szerelmem Andalúzia
Felhasználtam: alapnak egy két fotómat, hát meg textúráztam köszi: Shadow House.