Próbáltam kommentár nélkül...

Reprezentatíve közvéleménykutatásoknál, felméréseknél már a középkorú kategóriába tartozók táborát erősítem. Úgy gondolom, hogy így 35 éves koromra kellő önismerettel rendelkezem ahhoz, hogy már ne legyenek illúzióim saját személyemmel kapcsolatosan. Tudom hibáimat, látom erényeimet, többnek, jobbnak meg soha nem akartam látszódni, mint, ami valójában vagyok.

Tiszta sor:  jó és rossz tulajdonságokból is lesz még dögivel az életútam során, ki tudja hová fog billeni a mérleg serpenyője.

Teszem a dolgom: nem bűnözök, nem hazudok, nem károsítom meg embertársaimat, mégsem tartom magam hamupipőkésen jó embernek. Inkább úgy mondanám nem hiszem, hogy jobb vagyok, mint bárki más, igaz rosszabb sem.

Az emberek szinte minden cselekedetétnek hátterében saját érdekeik húzódnak meg. Hogy mégis kis világunk egyensúlyi helyzete fennmaradjon dacolva gyarló természetünkkel, belső késztetésre, mondhatni öntudatlanul hajtunk végre olykor önzetlen cselekedeteket, olyanokat, melyek tisztán másról szólnak. Mert önzőségünk mellé világmegváltó hatalmat: empátiát is örököltünk.  

Beleérző képességünknek hála ragadott a fél ország telefont, hogy sms-t küldjön az iszapkárosultaknak, de van aki idős néni cekkerét cipeli, vagy befogadja az elkódorgott cicát és gazdit keres neki. Mindegy, hogy miért tesszük belső indítatásból, vagy hogy villantsunk mennyire jók vagyunk, megtesszük, mert meg kell tennünk, a legszebb, amikor köszönetet, hálát nem várva, csak ösztönösen cselekedve. Mert mi vagyunk a humanoid.

Miért írtam le mindezt? Mert történt valami a hétvégén, ami mellett nem tudok elmenni és elég nehezen teszem rajta túl magamat.

Országút járós szombat-vasárnapunk volt, ami kicsit rosszul is indult, mivel majd sikerült a kocsink kereke alá kerülnie két balga, figyelmetlenül robogozó kamasznak. A plázaérzésnek kellett volt adnunk a szomszédos megyeszékhelyen, a kertvárosba beérve járdán heverő, felállni nem tudó jól öltözött, középkorú nőre lettünk figyelmesek. Párom fékezett, kiugrottam az autóból és kérdeztem a hölgyet segíthetek-e. Furcsán vontatottan mondott igent. Lábra segítettem, pironkodva köszönte meg. Elmondta, hogy agyvérzése volt pár hónapja és az egyik lába még teljesen merev és a karját sem tudja igazán használni. Megcsúszott, elesett és nem bírt felállni. Körülbelül 20 perce kínlódott a járdán és az elég nagy autós- és gyalogos forgalom ellenére sem állt meg rajtunk kívül senki sem segíteni.

Az autóban határtalan rossz érzés fogott el - az sem mérsékelte, hogy mi megtettünk, amit meg kellett - embertársaim nevében szégyelltem magamat a hölgy előtt a földön töltött húsz percéért.

Mekkorát fordulhatott abban a 20 percben a Föld? És miért nem fért bele ebbe a 20 percbe senki arrajárónak pár egyszerű mozdulat: egy lépés, egy kinyújtott kéz? Mit várhatunk a világtól, ha arra nem vagyunk már képesek, hogy ne csak magunkat, hanem pillanatokra másokat is meglássunk?

És mindezt ugyanabba az országba, ahol százezrek fognak össze az otthonukat elvesztőkért... Ez akár egy szalmaszál is lehetne, de miért nem vagyok akkor mégis bizakodóbb?


A Cewe heti tipográfiás kihívására nevezem be fenti történtek ihlette oldalam:

A világ fia
Felhasználtam: idézet: Márai Sándor, egy kis textúra a Shadow House-tól, Designer0085: Summer Harvest, Rakusia Design: Forrest Sleight Rides Paper, Bellisae: You and Me