Müller Péter után szabadon

Biztos tudjátok milyen az érzés, amikor erős a belső kényszer egy találkozásra. Mert az a bizonyos találkozás rejti a csak neked szánt mondatot. Tegnap én is elmentem a mondatomért, és ott volt a nekem címezett mantra, aminek segítségével remélem végleg, jó időre túllendültem saját apatikus önmagamon.

Keresztényi mivoltunkban a keleti vallásokkal ellentétben, a teremtésben, születésben, az elmúlásban a fájdalmat, a kínokat, a hiányokat látjuk. Modern emberként pedig egyszerűen képtelenek vagyunk a jelenünkben élni. A jövőnkben élünk, hogy onnan a múltunkba vágyódjunk vissza. Kényszeredett egoizmusunk tesz minket boldogtalanná, örömtelenné, holott lehet, hogy a legboldogtalanabb, legegyszerűbb pillanatainkban ott lehetnek örömeink. 

Túlhajszolt életünk tele szorongásokkal, szürkeségekkel és az emberek többsége társas magányokban gyötri végig életét hajszolva valami szépen csomagolt pótlékot: házat, kocsit, lapos tévét és nem érti, hogy ha eléri az áhítottat, akkor mégis miért boldogtalan. Pedig lehetne boldog, önfeledt, csak nagyon rossz helyen keresi.

Hetekig hiányzott valami. Hiányzott a jó kedvem, az erőm, a képességem a megújulásra, a legkisebb dolgokba való belefeledkezésre. Állandó fáradtság, levertség gyötört. Nem volt kedvem egyetlen kedves hobbimhoz sem. A számítógépet napokig ki sem nyitottam, nem készítettem egyetlen oldalt és nem írtam egy sort sem. Először még próbálkoztam, de apátiám meglátszott minden leütött billentyűmön és hamvába halt ötleteimen. Felhagytam és hallgattam. Hallgattam, vártam a belső hangot, de nem volt hang, csak süket csend.

Hiszek az elrendelt sorsfeladatban. És azt is tudom, sejtem évek óta, hogy bármi is legyen az enyém köze lesz az írásbeliséghez. Megerősítés gyanánt az érzés enyém,  hogy mennyire könnyedén művelem és bármennyi idő is teljen el "irodalmárkodás" nélkül, valahogy az élet mindig felszínre dobja azt a lehetőséget, amiben mást nem tehetek. Mást nem tehetek. Mást nem tehetek. Mást nem... Írok. Írok, úgy, ahogy én tudok. De ha ezt kell tennem, ha nekem valami ilyen van elrendelve, hogy szólnom kell magamhoz, magamról másoknak, másokhoz, akkor miért a süket csend és hol az ötlet, hol a kibonatkozás, hol a "munka" végén érzett elégedett feloldozás? Miért a gyötrődés, miért a válság? És hol a hitem magamba...?

És amikor már nem emlékszem a kudarc honnan fakadt, csak egy hiányjel kerül a gondolat végére, megoldódni látszik minden. Újra jönnek melódiák, gondolatok, hangulatok. Nem egyszerre, nem varázsütésre, hanem szépen, lassan, folyamatosan. A csend lassan elmúlik, zajai születnek.

És most már ott a mantrám is, ami igen egyszerű és lehet, hogy másnak nem mond semmit, de én megtaláltam a válaszomat a még fel sem tett kérdéseimre. 

Örömtelenségben nincs teremtés. 

Ez lesz nekem a kézbevehető segítség, ha elakadok a rögös útamon.

Cewén a kihívás Szent-Györgyi Albert csudaklassz idézetéhez kapcsolódik, tág tere a képzeletnek, bármi, ami a gondolat alapján eszünkbe jut. Megreptettem a fantáziámat. Szent-Györgyi elmondta mi  lényege a felfedezésnek, én meg szerénytelenül elgondolkodtam és hozzátettem, hogy szerintem mi kell hozzá: jó fundamentum, vállalkozó kedv, céltudatosság, széles látókör, merészség, nyitottság.  Na erről készítettem oldalt.



Felfedezés
Felhasználtam: City Slickers - Everyday Mom Ideas Design, New York (kövezni lehet, égen-földön nem találom ki az ötletgazda), képek (lupé, Genesis, "időutazás", szem, modell) az internetről, idézet: Szent-Györgyi Albert

Ps:

Pont alkotói bénultságom legalján kaptam blogdíjat Gólyától. Nagyon jól esett, de még ennél is jobban estek kedves szavai, mellyel "munkámat" méltatta. Úgy gondoltam nem a díjat adom tovább, hanem azt a kosárnyi szeretet, amit Gólyától kaptam, amit majd szeretnék élőszóra, tettekre váltani a személyes találkozásunkkor.

Tovább adom Gólyának, mert jobbkor nem is jöhetett volna a visszaigazolása a kölcsönös szimpátiáról

Tovább adom Rita006-nak, aki házi pszichológusom, kebelbarátom és gurum.

Tovább adom Jumának, aki érzékeny radarjával kiszimatolja, ha nincs velem rendben és nem rest bátorítani, szeretni, ha úgy érzi szükségem van rá.

Tovább adom Florcinak, mert örök optimizmusa, vidámsága ragadós és mert a világ legszebb csigáját csinálta meg a fiam szobájának falára (az enyémbe is kiraknám, de a férjem már így is furcsán néz rám sokszor)