Andalúzia, hm?!

2007-ben az utolsó olyan igazán nyaralást röpítette emlékeim tömött böröndjébe az élet. (Milánt várva és születése óta csak kisebb kalandokba merünk bocsátkozni) Régóta vágytam, számoltam, kalkuláltam, kitaláltam, győzködtem, hogy a nagy bólintás (a férj részéről) megtörténjen és belevághassak a nagybetűs szervezésbe.

A mór gyökerű kúltúra varázsa, a fehér házas tengerpart, a mediterrán életérzésű, vidám emberek, finom ételek már az útikönyvekből elbódítottak és el kell, hogy mondjam nem csalódtam.

Már megérkezésünk filmre kívánkozott. A reptéri transzferbusszal elindították sok nációs csapatunkat a kijelölt szállodákba. Alig értünk ki az autóútra, mikor ólmos felhők sűrűsödtek az égen, először csak száraz vihar csapott le ránk, majd mintha az ég megnyílt volna, iszonyú mennyiségű víz zúdult alá. A tengerparti üdülővárosok mindegyiek meredek domboldalra épült, szállondánk pedig közvetlenül a parton állt. Mire elértük a szállásunkat a domboldalról, mint a Niagara vízesés, úgy zúdult alá hömpölyögve a kavargó víz. Nem volt az a csatorna, ami elnyelte volna. A sofőr megállt az útközepén kinyitotta a csomagtartót és intett, hogy itt vagyunk, leszállhatunk. Pár percig vártunk, de aztán kiderült, hogy nem viccel, neki tovább kellett mennie, nyomulás van. Cipő le, nadrág felhajt, lekászállódás a buszról egymásba kapaszkodva, majd a bőröndöt fej felé emelve nehezéknek és esernyőnek használva, mint a jó gyerekek araszoltunk a térdig érő devnyába. Az útmenti éttermekből az emberek szőlőfürtként csüngtek az ablakokban, teraszokon, ki fényképezőgéppel, kamerával, telefonnal fotózták, filmezték burleszkba illő megérkezésünket. Ázott ürgeként a segítőkész, tündérbajuszos, nevetős szemű pincérek segítségével felkászálódtunk az egyik teraszra. Megálltam, sz*****-rá ázott ruhámon vigyorogva néztem körül és lettem tudatába annak, hogy mennyire népszerűek vagyunk. Ösztönösen cselekedtem: hatalmasat kurjantottam, levegő löktem a kezem és azt kiálltottam: Viva Espana! Mindenki elkezdett tombolni, örjöngeni, ölelgetni bennünket, elkezdődött a fiesta...

Autót béreltünk és többszáz kilométert beledaráltunk 10 nap alatt: Rhonda, Cordoba, Malaga, Sevilla, Nerja, Granada, a környező halászfalvak.

Voltak pillanatok, amikor a könnyeimet nyelve levegő után kapkodva úgy éreztem most már minden csodát láttam és ha soha többé nem jutok szerelmemhez az utazáshoz, az sem baj és ide nekem akkor is jönnöm kellett, mert lelki közösségem van ezekkel a helyekkel, ezekkel az emberekkel.

A kihívásra tudtam, hogy Andalúziai képet fogok vinni, de az került majd egy hétbe, hogy eldöntsem melyiket fogom oldalba álmodni.

Végül is a Pilátus palotája (Casa de Pilatos) egyeztem meg magammal, több dolgot fontolóra véve. Egyrészt, ha Andalúziáról hallanak az emberek, akkor az Alhambra, Alcazar, a rhondai völgyviadukt, gyönyörű patiok, mór és zsidó negyedek, párjukat ritkító katedrálisok sejlenek fel. Én valami olyat akartam hozni, amit vagy kevesebben láttak, vagy kevesebben ismernek. Másrészt az egyik legkedvesebb spanyolországi élményem is ehhez a helyhez kötődik.

A palota emeletén állandó tárlat működik, ahol a leszármazottak tulajdonában lévő spanyol festők műveit állították ki. (pl: Velázquez válzlatai, de Zurbaránt) Megtekintésük napi két turnusban történhetett spanyol és angol nyelvű idegenvezetéssel. Nem kedvelem a faji sztereotípiákat, de ezt másképp nem mondhatom: a látogatásra megjelölt időpontban vadítóan jóképű, kb. 165 cm magas, olajos hajú és tekintetű, nett kinézetű, echte spanyol torreádor várt bennünket az ajtóban. Kifogástalan öltözékében - hófehér kigombolt nyaku ing, aranykereszt láncon a dekoltásban, fekete élére vasalt nadrág, bogár-csuszka cipő, testmagasságának hiányosságait büszkére emelt fejjel és széles hófehér mosollyal ellensúlyozta.

A világ legegyedibb tárlatvezetését nyújtotta: teátrálisan, széles mozdulatokkal, lamentáló, élénk hangszínen sokszor az érthetetlenségig spanyol akcentussal minden mondatát még ízlésesen túlzóan élte meg. Történetének megfelelően végig küzdött, romantikázott vagy semmisült meg. Könnyeztem, hol a visszafolytott nevetéstől, hol a felcsapó érzelmeitől, teljesen beleszerettem, főleg, amikor mélyen a szemembe nézett és azt mondta: This is a very important spanish painter, hm?!



Szerelmem Andalúzia
Felhasználtam: alapnak egy két fotómat, hát meg textúráztam köszi: Shadow House.



Réztökű bagoly legendáriuma

A gyermeki képzelőerőt le lehetne fordítani az energia nyelvére több mint való soha többé nem élnénk vissza békés anyaföldünk természeti és ásávnykincseivel, arról nem is beszélve, hogy megoldaná a még mi létünkbe várható üzemanyag-válságot.

Milánt már most gyakran kapom füllentésen: mesés könyv, rajzfilm elemeit vegyíti a valós eseményekkel és olyan élénken adja elő, hogy látszik kétségtelenül elhiszi, amit mond. Imádom színes fantáziáit, kacagtató és elgondolkodtató meséit, bár előfordul, hogy cikis helyzetbe hoz vele, mint mikor azt mesélte az érdeklődő szomszédoknak, hogy Tokajit hozott neki a Jézuska.

Szülőként most érzem csak igazán a felelőség igencsak nagy: eldönteni, hogy mi az a könyv, vagy mese, ami még nem káros naív kis szervezetére, amiből töltekezni tud és új útakra, felfedezésekre csábítja, és nem félelmeit erősíti. Vagyis nem a jó fajta félelmeit. Mert félni tudni kell: rettegni a sárkánytól, akit a végén a jó legyőz, a vasorrú bábától, aki elrabolja a gyereket és a végén a huncutok leleményeségükkel felülkerekednek rajta.  Szóval a jófajta félelem segíti eligazodni a gyereket, gyengéden vezetgeti a normák között és megmutatja neki, hogy a legkisebb királyfi is győzedelmeskedhet, akármilyen pici - akárcsak ő - van ereje, mert igazsága van és aki az igazság zászlaját cipeli az nem bukhat el. Mi szebbre taníthatnánk gyerekeinket? Óvó, féltő szeretetünk közepette a jó és a rossz közötti különbségre. A zabolátlan kölyök megtanulja, hogy van jó és van rossz, a kategória már meg van, a felismeréséhez pedig nem használ semmilyen elvet, ösztönösen bevésődik, hogy így a helyes és kész. A jól megválasztott mese a szülői "munkát" segíti.

Anélkül, hogy a gyereket direktbe rémisztgetném remek iskolapéldái vannak a mesefolyamban, hogy milyen következményei lehetnek a szófogadatlanságnak. A szerencsecsomag kecskegidák is hogyan megszívták, amikor nem engedelmeskedtek az anyai intelmeknek. (A farkassal való konfrontációt nem igazán tekinthetjük alkonyati gyalogmenetnek.)

A történet ottan van tanulságul, hogyan jár pórul az, aki engedetlenkedik. De hogyan lehetne az én makacs kis ürgémet megzabolázni, aki láthatóan teljesen tisztába van azzal, hogy mikor mit csinál. Még el sem kell kezdenem egrecíroztatni, csoki barna szemében teljes nyugalommal - vagy hangulatától függően kiabálva, hisztizve - leltár szerűen elmondja mi volt a difi a viselkedésében, cselekedetében.

Két évesem esetében elég nehéz a "bűntetést" a rosszaság mértékéhez igazítani. (Mitől tiltsam el: randitól, zsebpénztől, vagy pc-től?)

Egy darabig működött, hogy ha valami konfliktusunk támadt, ahol a hangerővel próbált meggyőzni az igazáról bezavartam a szobájába. Ez már hamvába halt, mivel szituáció esetén saját maga jelenti be, hogy inkább bemegy szobájába és nyomatékosításként jól be is vágja az ajtót. A hisztinél néha bevállik a zuhany emlegetése, ha nagyon kezelhetetlen, vagy égbekiáltó szélhámosságra vetemedett - ne kövezzetek meg -  ráhuzok a fenekére. És itt vége is a rendelkezésemre álló eszközöknek, (mert az általam elég sűrűn alkalmazott figyelemelterelés az nem nevel embert, csak a hisztit ódázza)

Természetes pedagógiai érzékkel bíró keresztanyám - a saját gyerekkorából merített flor-klór elemként bővítette Milán ornitológiai ismereteit az unokatestvérem barátnőjének ikereinél kiválóan működő Réztökű bagollyal és Irgum Burgummal. A kiváló adottságokkal megáldott éjszakai jószág és az állandó lakcímként egy bokrot felmutató szigorka nem fenyeget, nem ijeszget, nem szól semmit csak figyelnek. Az ikrek esetében elég volt megemlíteni őket, hogy el kezdjenek viselkedni, mert az a tudat, hogy ott figyelik őket a kémény mögül gátló tényezője volt minden rosszaságnak.

Milán hisztijéből pillanatra felocsudva fegyelmezetten végighallgatta a Baglyot és Irgumot is. Aztán nagy derültségünkre telefont ragadott és félig halandzsa, félig szép ékes magyar nyelven elmondta a "ézkükü" bagolynak, hogy mit gondol a helyzetről és hová, melyik kéményre tegye át mától kezdve a székhelyét. 

Bagoly vállára csapta réztökét és elköltözött, de a probléma az a kémény mellett maradt.

Simogató tenyerek
Felhasználtam: egy ripszalagot és Shadow House textúrákat.

Kopasz kutya hadművelet

Vasárnap hivatalosan is végetért nálunk a karácsony. A fánk egy sóhajtással megadta magát a karifák vízkereszt utáni depressziójának és lehajíntotta létező összes tűlevelét. Férj egy ugyanolyan sóhajtással elindult a karácsony-dekoros dobozokért, én ebéddel foglalatoskodtam. Elpakolta a szajrét, levitte a pincébe, majd visszahozta, mert miután feljött vette észre, hogy felét elfelejtette elcsomagolni. Újra lemász az alagsorba. Miután visszajött megkérdeztem, hogy miből gondolta, hogy az adventi koszorút, grinlandokat, karácsonyi ünnepi nippeket kint szeretném hagyni idén karácsonyig. Azt most nem idézném, amit mondott. A díszek maradtak. Rajtam volt a sor: ahogy tanultam: én is sóhajtottam, fogtam egy dobozt...

Nem a fenyőfánk az egyetlen a családban, aki igencsak viseletesen néz ki. Ha tehetem a tükröknek háttal közlekedek, mert körülbelül annyira gázul nézek ki, ahogyan érzem magam. Hosszadalmas digitális és optikai tunning előkészületeit kell kilátásba helyeznem. Az egy dolog, hogy a panda maci szem körüli karikái enyhe fényjátékok az enyémekhez képest és bármit csinálok a hajammal olyan, mintha habverővel fésülködtem volna, sokkal inkább a tempóm és a dolgokhoz való hozzáállásom tölt el aggodalommal. Ami az alapvető habitusomat illeti, hogy is mondjam finoman, hogy meg ne sértődjek: temperamentumosan nagyszájú, gyorsan gondolkodó és még gyorsabban cselekedő fajtájába tartozom a homosapiensnek. Az örömködésem és a dühöm is hangoskodós. Most mindenre - még magamra is!!! - vállvonogatok és a nyugdíjas, köszvényes lajhár olimpikon atléta hozzám képest.

Jó, hogy két napja feszegettem le magam a kanapéról, és előtte napon még szentül meg voltam győződve, hogy csak műtéti úton lehet eltávolítani róla. Pedig mindent megtettem a gyors gyógyulás érekében: Ettem a sok c vitamint, ittam folyadékot hideget-meleget-forrót, egy vámpírcsorda kiírtásához bőven elegendő mennyiségű fokhagymát nyomtam le a torkomon, a hagymát is hagymával ettem. (egyedül a mézespálinkát hagytam ki a népi és általatok javallot - köszönöm-köszönöm -  gyógymódok közül, mert több napon keresztül nagyobb fokon égtem, mint üveges pajtásom. Szóval nem akartam újabb testen kívül élménnyel tetézni szétzupált tudatállapotomat. Pusztultak az agysejtek anélkül is szorgalmasan.) 

Az elhatározás már megszületett, még pár napot adok a haldokló hattyúnak, aztán kegyetlenül hazazavarom, mert nem vagyok túl nagy békességben jelenlegi önmagammal.

Az oldallal, amit készítettem sem vagyok maradéktalanul elégedett. Tudok én jobbat is, remélem már bizonyítottam, de szunnyadó fantáziám és hamvadó kreativitásom jegyzében  most ez a maximum, amit képes voltam kihántolni magamból.

Fogadjátok szeretettel és elnézően!



I want to break free
(remélem a zene iránti szeretet és tehetségben kimerül a hasonlóság Milán és Freddy között.) 
Felhasználtam:Voices from the past DoudouSDesing, Longing for past days: Eenas Creation. In the fifties DS Design Studio, dewdropscraps by Kimberly: Rock on

Ps: Köszönöm kedves biztató, gyógyerejű varázsszavakat, és újraélesztési javallataitokat. Igyekszem pótolni a lemaradásaimat, már elkezdtem utánatok nézni. Hálás meg majd igyekszem lenni szórakoztató bejegyzések ígéretével!!!



K.O.

Gyorsan szeretném megköszönni mindenkinek a kedves, inspiráló, lélegzetelállító hozzászólásokat. Minden egyes nap visszaigazolást kapok Tőletek, hogy érdemes bekapcsolni a számítógépet. Ezer köszönet, hála és csók!
Most megyek és visszahullok hanvaimba és beteg korpuszom tuningolásába kezdek (láz 39 fok, minden porcikám fáj, nem tudok nyelni, egyszóval vígan vagyok), csak gondoltam szólók, hogy nem én vagyok a hálátlan dögi és nem rajtam múlik, hogy az elkövetkező pár éjszakát kihagyom a monitor előtt.
Igérem sietek vissza és majd jól "utánatok" nézek!

Minden most kezdődik el...

Nálam a tiszta-lap projekt bebukik - ld. kettővel ezelőtti bejegyzésem -, de az évem azért csak indult valahogy. Ákost hallgattam az új év első napján.

Nálam valahol feléje kezdődik a nívós magyar zene, arról nem is beszélve, hogy kamaszkorom hány koncertje, bulija és szerelme indult nála vagy vele.

Van egy dala, ami különösképpen nagy hatással van rám, valahányszor csak hallgatom. Nemcsak sokatmondó szövege, hanem csodás zeneisége miatt. Az oldalam készülte alatt is végighallgattam vagy nyolcszázszor. Szóval a teljes ihletettségnek is adtam rendesen.

Ime a dal:

És hozzá az oldalam:

Minden most kezdődik el
Felhasználtam: a szokásos Shadowos textúráimat, meg a google-ról gyertyát, sakkbábut, földgolyót.

Az oldalt a cewe újévi első kihívására készítettem.

Piknik a nappaliban

Ott kezdődött, hogy reggel kiborult a fűzfa bevásárlókosaram. Egyértelműen következett belőle, hogy piknikezünk a nappaliban. A lelkesedésem nem ismert határokat, Milán elég szkeptikusan fogadta a szerintem remek öteletemet.

Persze ott van a rizikófaktor, hogy fiam társaságában semmi sem mehet zökkenőmentesen.

Hosszasan vitattuk, hogy mit reggelizne az ördögfattya. Nagy nehezen - kb. 20 perc és 60 variáció után - megállapodtunk a szendvicsekben, megvárta míg gondosan elkészítetem és még becsomagolás előtt kivadászta belőlük a kultivált dolgokat (szalámi, paprika, lenyalta a vajat, a kenyeret visszaadta) és közölte, hogy bundáskenyeret szeretne enni. Kedves, de kicsit görcsös mosollyal az arcomon elkészítettem, kihüttötem és becsomagoltam. Az almalevét kulacsba, a kávémat hordozható kávéspoharamba raktam és némi gyümölcs, tányér, evőeszköz társaságában belepakoltam a kosárba és közös erővel becipeltük a nappaliba.

Leterítettünk a narancs plédet (sajnos a kockáktól el kellett tekintenem, mert a harcedzett piknik-mintás takarónk két éve - egy családi kirándulás mementójaként -  rohad a Ford csomagtartójába.), kirámoltam a szajrét.

Milán segített: pontosan háromszor lépett bele a bundáskenyérbe, ráült a banánomra és sikerült kiborítania - kegyetlenül megküzdött vele, de megoldotta - a kiboríthatatlan üvegéből az almalevet is.

Az ő almás-kulacsa valamint a  pohártermoszom tulajdoni-viszonyának meghatározása sem keltett osztatlan elismerést a részéről. Pontosítok: üvöltve követelte az újrafelosztást. Ellenálltam.

Eszembe jutott, hogy adok még egy esélyt a hangulat visszavarázsolásának és magamat is meglepve azonnal rányúltam a CD-s fiókunkba ömlesztett cuccok között kucorgó, jobb időket is megélt relaxációs CD-re, melynek a végén madárcsicsiri, folyócsörgedezés, erdő-neszek, szél-lengedezés hallatszik.

Beraktam. A gyerek kiakadt. "Hol van a kismadár? Miért zárták be a rádióba? Engedjük ki!...."

Madár kilőve, gyerek hosszasan vigasztalva, kupolda, kaja romjai eltakarítotva.

Holnap a konyhában reggelizünk.

Mackó-szerelem
Felhasználtam: Rákattantam nagyon: Shadow House textúrák, Fanette Design: La magie de l'hiver, ecsetek csomó, más azt hiszem nem volt.

A "humános" matekja az óév utolsó estéjén

Átscrapbookoztam magam 2011-be (tudok élni, hm?) A fiúk a szobában aludtak én a monitor előtt bámultam összeállni nem akaró oldalamat. Kilőttem a Ps-t és a gurulós székbe felhúzott lábakkal elmélyülten tanulmányoztam bögrét szorongató ujjaim körmének fehér félholdját.

Volt jobb és volt rosszabb évem is, mint 2010. Voltam nagyon magányos, nagyon önfeledt, ültem a magam romjain és éreztem úgy, hogy én teremtettem a világegyetemet. Egyik sem volt kórós.

Jó, ha valaki azt gondolja, hogy új év az új életet is jelenthet. Minden emberi akartba vetett korlátlan hitem és optimizmus ellenére már régóta nem hiszem azt, hogy az esztendő váltás egyenlő a tiszta lappal és a múlt bűneit és tévedéseit, minden szomorúságával az óesztendőbe hagyhatjuk. 

A hibáinkat, személyes kis bűneinket hurcoljuk egy életen át, csak jó érzés azt hinni, hogy egy váltással eltemethető. Mert fordul az év. Az időpontok biztonságot adnak. Annak a biztonságát, ha meghatározzuk a történések időpontját ezzel urai lettünk az eseményeknek. Pedig a változások naptártól függetlenül érnek el bennünket. Ha civilizációs betegségünket a kényszeres időkorlátok közé szorítást évekebe, percekbe történő bezsufolást elfelejtjük akkor teljesen egyértelmű, hogy nem annak van jelentősége, hogy hányadik hó hánydikán szültem, vagy hány évesen mentem férjhez, hanem annak, hogy mit éreztem akkor amikor megtörtént velem.

Félre rakom a matekot és azt játszom, hogy nem egy számról, hanem rólam fog szólni 2011.

Emberi gyarló mivoltomat legyőzve mondom, hogy jó, hogy nem látom a jövőt. Jó, hogy életem sorsfordító jelentőségű eseményeivel csak akkor kerülök szembe, csak akkor kell döntenem, vagy elfogadnom őket, amikor az életútamon amúgy is esedékes lesz.

Rengeteg változás, számtalan elindulás lehetősége itt van a levegőben, hogy boldogabb vagy elveszettebb leszek a döntéseim súlya alatt azt még nem tudhatom. De legyen ez így, mert még nem is akarom.



A "humános" matekja
Felhasználtam: shadow house ezer textúráját meg ecseteket