Egy kis éji zene helyett, egy kis CT tagság

Vannak olyan kérdések, amelyekre egész egyszerűen nem lehet nemmel válaszolni. Szívem ugrott ki a helyéről, mikor Icka régi vágyát megvalósítva Doodle Design fedő nevén kirakta a nyitva táblát helyre kis virtuális boltjára a Digridoo Scrapsnél - és megkért legyek Rita és Beszteri mellett kreatív csapatának tagja.

Good Morning Sunshine nevű készlete csodaszép rajzolt elemeivel a szívem közepe lett.

Köszönöm a lehetőséget Icka, remélem nem leszek méltatlan a bizalmadra.

Megvásárolható Digiridoo Scraps -nél

És az oldalam:

Cewét-találkoztunk

Utolsók közt hazaérve blogolom a találkozót, újat már nem hinném, hogy tudnék róla írni.  Olyan lett, amilyennek lennie kellett, mert mi szerveztük magunknak. Találkozott a megannyi ismeretlen ismerős, akikkel mégsem volt nehéz asztalhoz ülni beszélgetni és nevetni, és egyátalán nem látszott, érződött hogy többnyire először tettük meg személyesen.

Köszi lányok! Jó volt veletek és jó volt köztetek!

Örülök Krissz kezdeményezésének az arccal támogatott on-line scraphez, de igérjük meg, hogy nem fogja helyettesíteni a vírusmentesebb időszakra tervezett következő összejövetelünket!

Ps: A gyerekem feszt kóstolgat, így állva bosszút a két napos lógásomért. Nem tudja, amit én tudok, hogy most teheti, mert a hétvége olyan jól sikerült, hogy van honnan töltekeznem. Mégegyszer köszönöm!

Amikor én még kislány voltam....

Apu meg Anyu közös élete a 70-es évek általános makettje szerint indult. Házasságkötésük után kuporgatás a nagy álomra a közös otthonra és a szent cél érdekében minden kényelmetlenség vállalása: gyakorló túlélési technikák egy szivárványszínű mikrotársadalomban anyu szüleinél. Oké, hogy falun sok a szénaboglya, de foganásom körülményeit enyhe titok lengi körül, mert a valóság-showkban nincs annyi kamera, ahányad magukkal ők aludtak egy szobába: a mama, papa, anyu öccse, Mátyás papa (dédnagyanyám második férje), mama nővére, meg hát a szüleim.

Amikor megszülettem csillag volt az égen... A vaságyastól 40 kilós anyám megevett 3 kg friss ropogós cseresznyét és ezt öblített le saját bevallása szerint egy lavór paprikáscsirkés nokedlivel, na meg egy fél üveg sörrel. Szűk lett bent, jöttem, kicsit korábban, mint kellett volna, de nagy fiestára, mert a családban első képviselője lettem a következő generációnak.

A surányi lakosként eltöltött 10 hónapom anekdótái az egyértelmű tömjénezésről, szentté avatásomról szóltak, mert ugye nálamnál gyönyörűbb, kedvesebb, viccesebb, okosabb újszülött, csecsemő nem sok jött a világra. Anyu arról regélt, hogy a viszintesen megélt óráim száma igencsak csekélyre sikeredtek, valaki mindig a karjában tartott, ha nem a nagyszüleim, akkor valamelyik fél-falu-rokon, ha nem anyu öccse, akkor valamelyik haverja sétált velem fel alá a kertben, vagy Surány-cityben.

A nagyszüleimnek a nyulak voltak a csirkék, leadásra tartottak rengeteget. A mama képes volt arra, hogy a nyúl-rekreációból visszajővén, úszva az ájjerba  hófehérbe öltöztetteten kikapjon a kiságyból és jól megdögönyözzön, anyám legnagyobb örömére. Édes lápi boszorkány adott a flor-klórnak a babakocsimba pillantó virágarcú szomszédasszonytól fennhangon órákig visítottam, magától értedődő módon vette le rólam a rontást: körbenyalt(!), háromszor a feje fölé emelt és tükörbe maga-magának megmutatva simította el az égi problémákat, földi módon.

A papa, akire sajnos nem nagyon emlékszem, mert 5 éves sem voltam, mikor elment örökre, fennhangon hirdette bárminemű atrocitásnál, mellyel a szüleim korai kilengésemet korrigálni próbálták: "Ne bántsátok, mert a világ esze lesz!" - Papa, én tényleg igyekeztem, hogy ne trafálj nagyon mellé. Mit mondjak: Nem rajtam múlott, hogy így sikerült! :)

10 hónap alatt körvonalazódott bennük, ha elszúrjuk, szúrjuk el magunk miatt: értették ezt egész életrükre: sajátjukra, enyémre és albérletbe költöztek Szombathelyre.

Nem kellett sokat várni, hogy kiutalják 78. nyarán a 49 m2-es full-összkomfort csodát, ami a sokadmagukkal megosztott szoba és az albérlet silány valósága után egy főúri kastély minden kényelmét tartogatta számukra.

Beköltöztek, dupláztak: megérkezett öcsi.

Na innen legyen majd egy következő történet....

Cewe kihívás: újság a születésünk évéből. Egy elég speciális kiadványt álmodtam magamnak: illegális ezo-újság a múltból a jövőnek.

Csakrazértis
Felhasználtam: Christie, Nostredamus, Atlantisz kép netről, Kitty Design: Miss you on the morning, Vera Lim: Be minde sampler, One little bird: Conversation piece no4., Cinzia Desing: Dates Docu today, Michelle Coleman: Alpha
Alapnak a Nők lapja tartalomjegyzéskének tematikáját vettem

A dobozmániám

Krissz a Cewén a vasárnap lezárult kihívásra barkóbázott velünk, hogy szerelem, de nem személy, hanem tárgy, na és ebből oldalt valent-kínos jegyében.

Fölcsillant a szemem. Aztán utána sacc pár kábé egész héten át 5 percenként, mert eszembe jutott mindig valami új, és új, amit szeretek és úgy tiszta szívemből raktam volna oldalra. Szóval a folyamatos lelkesedés és ötletelés, mint Batman reflektora kiégette a retinámat és a bőség zavarában igazán nem tudtam mihez nyúljak.  

Imádom a vizet. Tök jó inni, csak úgy üvegből, egyátalán nem nőiesen. Teletölteni vele a fürdőkádat és elnyúlni benne, közben klassz zene, pohár bor, gyertyák, fürdősó. Szeretem a nyári esőt, az illatát, a dobolását az arcomon, az ablakon, a nyári égen cikázó félelmetes vad erejű villámokat. Szeretem a nyurga patakokat, ahogy körbenyaldossák a köveket és elszáguldanak tekergező utakon. A tengert, a tavakat, a folyókat: láblógatva, pancsolva, befagyva, partjukról csodálva, úszva, lebukva, csónakról.

Szeretem a hegyeket, a kihivást, hogy arra csábítanak másszak fel rájuk, a völgyeket, mert olyan jó ott megpihenni. A végtelen rónákat, a sivatagot ahol véget ér és kezdődik az élet, a buja erdőket kristály levegőjükkel, éteri fényeikkel.

Szeretem a várost, ahol élek, minden szépségével, minden bájával, minden hibájával. Szeretem, hogy tudok minden utcát, teret, hogy tudom hol lehet kapni a legfinomabb fagylaltot, hogy ott élek, ahol először csókoltak, bántottak, szerettek.

Szeretek tanulni: mindent, bármit, újat; olvasni: könyveket, verseket, blogokat, újságot, internetet, csak legyen betű és szóljon a szívemhez.

Beleborzongok, visítok, mert félek, vagy visítva röhögök, meghatódom, eltörprengek, értetlenkedek, elégedetlenekedek, sajnálkozom, szánakozom, mert ez nekem a mozi sötétje, színházvilága, koncert hangulata, a kiállítás varázsa.  

Imádok utazni - nekem a szomszéd falu is kaland, enni: este tízkor jó is az a palacsinta, anyukám Frankfúrti levese, meg székely káposztája...

A simogatást: a fiam gyönyörű hurka ujjacskáit, anya eres kezét, a férjem ezer közül felismerhető könnyed érintését.

Szeretem: Édes Zizi barátnőm nevető szemét, kölyökkutyák játékközben a bőrömbe mélyedő tűhegyes fogait, a hold kiflijét, a kedvenc puha zoknim kopott oldalát.

A hangokat, ami lehet zene, vagy a billentyűk kopogása körmeim alatt, Milán csuklása, vagy az utca zaja felett szárnyaló madárdal.

Játszani... olyan jó játszani: kártya, Most mutasd meg, Maffia, társasjáték, puzzle, vagy kergetőzni, várat építeni, kis autót tologatni, bohóckodni, bírkózni, önfeledten gyereknek lenni a problémák és a valóság határa már régen mögöttünk.

Azután itt vannak nekem szívem közepének a szép tárgyak: a kedvenc kanalam, régi rádióm, vagy a Bukrán tál és amiben megtestesülnek, az otthonom: a régi, ahol apám lélegzetét őrzik a falak és az új, ahol sokszor vagyok boldog és boldogtalan, de ahol az alkotás öröméről szól minden sarok.

Szeretek nevetni, kacagni, ölelni, sírni, morogni, dühöngeni, kiabálni.

Szeretek... élni.

Ha szeretek valamit, azt nem csak csinálom, hanem túlzásba is viszem. Nem merem megszámolni, hányan vannak ŐK a dobozaim, aminek csak kis hányadát szerepeltetem a fotón, ízelítő gyanánt.  Szólok: ez nekem sose elég, úgyhogy nincs biztonságba egyetlen bolhapiac, ajándék- lakberendezési bolt fürkésző szemeim előtt és az sem kérdés, hogy pl. nyaralásról emlékként mit hozok haza. Párszor már megkaptam, hogy no more porfogó!, de ezt tájékoztató jellegű információnak tekintem.
 


Dobozmánia Felhasználtam: Lili Blue: News and Coffee, Michael Colemann:  Bohemian Summer Alpha



Müller Péter után szabadon

Biztos tudjátok milyen az érzés, amikor erős a belső kényszer egy találkozásra. Mert az a bizonyos találkozás rejti a csak neked szánt mondatot. Tegnap én is elmentem a mondatomért, és ott volt a nekem címezett mantra, aminek segítségével remélem végleg, jó időre túllendültem saját apatikus önmagamon.

Keresztényi mivoltunkban a keleti vallásokkal ellentétben, a teremtésben, születésben, az elmúlásban a fájdalmat, a kínokat, a hiányokat látjuk. Modern emberként pedig egyszerűen képtelenek vagyunk a jelenünkben élni. A jövőnkben élünk, hogy onnan a múltunkba vágyódjunk vissza. Kényszeredett egoizmusunk tesz minket boldogtalanná, örömtelenné, holott lehet, hogy a legboldogtalanabb, legegyszerűbb pillanatainkban ott lehetnek örömeink. 

Túlhajszolt életünk tele szorongásokkal, szürkeségekkel és az emberek többsége társas magányokban gyötri végig életét hajszolva valami szépen csomagolt pótlékot: házat, kocsit, lapos tévét és nem érti, hogy ha eléri az áhítottat, akkor mégis miért boldogtalan. Pedig lehetne boldog, önfeledt, csak nagyon rossz helyen keresi.

Hetekig hiányzott valami. Hiányzott a jó kedvem, az erőm, a képességem a megújulásra, a legkisebb dolgokba való belefeledkezésre. Állandó fáradtság, levertség gyötört. Nem volt kedvem egyetlen kedves hobbimhoz sem. A számítógépet napokig ki sem nyitottam, nem készítettem egyetlen oldalt és nem írtam egy sort sem. Először még próbálkoztam, de apátiám meglátszott minden leütött billentyűmön és hamvába halt ötleteimen. Felhagytam és hallgattam. Hallgattam, vártam a belső hangot, de nem volt hang, csak süket csend.

Hiszek az elrendelt sorsfeladatban. És azt is tudom, sejtem évek óta, hogy bármi is legyen az enyém köze lesz az írásbeliséghez. Megerősítés gyanánt az érzés enyém,  hogy mennyire könnyedén művelem és bármennyi idő is teljen el "irodalmárkodás" nélkül, valahogy az élet mindig felszínre dobja azt a lehetőséget, amiben mást nem tehetek. Mást nem tehetek. Mást nem tehetek. Mást nem... Írok. Írok, úgy, ahogy én tudok. De ha ezt kell tennem, ha nekem valami ilyen van elrendelve, hogy szólnom kell magamhoz, magamról másoknak, másokhoz, akkor miért a süket csend és hol az ötlet, hol a kibonatkozás, hol a "munka" végén érzett elégedett feloldozás? Miért a gyötrődés, miért a válság? És hol a hitem magamba...?

És amikor már nem emlékszem a kudarc honnan fakadt, csak egy hiányjel kerül a gondolat végére, megoldódni látszik minden. Újra jönnek melódiák, gondolatok, hangulatok. Nem egyszerre, nem varázsütésre, hanem szépen, lassan, folyamatosan. A csend lassan elmúlik, zajai születnek.

És most már ott a mantrám is, ami igen egyszerű és lehet, hogy másnak nem mond semmit, de én megtaláltam a válaszomat a még fel sem tett kérdéseimre. 

Örömtelenségben nincs teremtés. 

Ez lesz nekem a kézbevehető segítség, ha elakadok a rögös útamon.

Cewén a kihívás Szent-Györgyi Albert csudaklassz idézetéhez kapcsolódik, tág tere a képzeletnek, bármi, ami a gondolat alapján eszünkbe jut. Megreptettem a fantáziámat. Szent-Györgyi elmondta mi  lényege a felfedezésnek, én meg szerénytelenül elgondolkodtam és hozzátettem, hogy szerintem mi kell hozzá: jó fundamentum, vállalkozó kedv, céltudatosság, széles látókör, merészség, nyitottság.  Na erről készítettem oldalt.



Felfedezés
Felhasználtam: City Slickers - Everyday Mom Ideas Design, New York (kövezni lehet, égen-földön nem találom ki az ötletgazda), képek (lupé, Genesis, "időutazás", szem, modell) az internetről, idézet: Szent-Györgyi Albert

Ps:

Pont alkotói bénultságom legalján kaptam blogdíjat Gólyától. Nagyon jól esett, de még ennél is jobban estek kedves szavai, mellyel "munkámat" méltatta. Úgy gondoltam nem a díjat adom tovább, hanem azt a kosárnyi szeretet, amit Gólyától kaptam, amit majd szeretnék élőszóra, tettekre váltani a személyes találkozásunkkor.

Tovább adom Gólyának, mert jobbkor nem is jöhetett volna a visszaigazolása a kölcsönös szimpátiáról

Tovább adom Rita006-nak, aki házi pszichológusom, kebelbarátom és gurum.

Tovább adom Jumának, aki érzékeny radarjával kiszimatolja, ha nincs velem rendben és nem rest bátorítani, szeretni, ha úgy érzi szükségem van rá.

Tovább adom Florcinak, mert örök optimizmusa, vidámsága ragadós és mert a világ legszebb csigáját csinálta meg a fiam szobájának falára (az enyémbe is kiraknám, de a férjem már így is furcsán néz rám sokszor)



Próbáltam kommentár nélkül...

Reprezentatíve közvéleménykutatásoknál, felméréseknél már a középkorú kategóriába tartozók táborát erősítem. Úgy gondolom, hogy így 35 éves koromra kellő önismerettel rendelkezem ahhoz, hogy már ne legyenek illúzióim saját személyemmel kapcsolatosan. Tudom hibáimat, látom erényeimet, többnek, jobbnak meg soha nem akartam látszódni, mint, ami valójában vagyok.

Tiszta sor:  jó és rossz tulajdonságokból is lesz még dögivel az életútam során, ki tudja hová fog billeni a mérleg serpenyője.

Teszem a dolgom: nem bűnözök, nem hazudok, nem károsítom meg embertársaimat, mégsem tartom magam hamupipőkésen jó embernek. Inkább úgy mondanám nem hiszem, hogy jobb vagyok, mint bárki más, igaz rosszabb sem.

Az emberek szinte minden cselekedetétnek hátterében saját érdekeik húzódnak meg. Hogy mégis kis világunk egyensúlyi helyzete fennmaradjon dacolva gyarló természetünkkel, belső késztetésre, mondhatni öntudatlanul hajtunk végre olykor önzetlen cselekedeteket, olyanokat, melyek tisztán másról szólnak. Mert önzőségünk mellé világmegváltó hatalmat: empátiát is örököltünk.  

Beleérző képességünknek hála ragadott a fél ország telefont, hogy sms-t küldjön az iszapkárosultaknak, de van aki idős néni cekkerét cipeli, vagy befogadja az elkódorgott cicát és gazdit keres neki. Mindegy, hogy miért tesszük belső indítatásból, vagy hogy villantsunk mennyire jók vagyunk, megtesszük, mert meg kell tennünk, a legszebb, amikor köszönetet, hálát nem várva, csak ösztönösen cselekedve. Mert mi vagyunk a humanoid.

Miért írtam le mindezt? Mert történt valami a hétvégén, ami mellett nem tudok elmenni és elég nehezen teszem rajta túl magamat.

Országút járós szombat-vasárnapunk volt, ami kicsit rosszul is indult, mivel majd sikerült a kocsink kereke alá kerülnie két balga, figyelmetlenül robogozó kamasznak. A plázaérzésnek kellett volt adnunk a szomszédos megyeszékhelyen, a kertvárosba beérve járdán heverő, felállni nem tudó jól öltözött, középkorú nőre lettünk figyelmesek. Párom fékezett, kiugrottam az autóból és kérdeztem a hölgyet segíthetek-e. Furcsán vontatottan mondott igent. Lábra segítettem, pironkodva köszönte meg. Elmondta, hogy agyvérzése volt pár hónapja és az egyik lába még teljesen merev és a karját sem tudja igazán használni. Megcsúszott, elesett és nem bírt felállni. Körülbelül 20 perce kínlódott a járdán és az elég nagy autós- és gyalogos forgalom ellenére sem állt meg rajtunk kívül senki sem segíteni.

Az autóban határtalan rossz érzés fogott el - az sem mérsékelte, hogy mi megtettünk, amit meg kellett - embertársaim nevében szégyelltem magamat a hölgy előtt a földön töltött húsz percéért.

Mekkorát fordulhatott abban a 20 percben a Föld? És miért nem fért bele ebbe a 20 percbe senki arrajárónak pár egyszerű mozdulat: egy lépés, egy kinyújtott kéz? Mit várhatunk a világtól, ha arra nem vagyunk már képesek, hogy ne csak magunkat, hanem pillanatokra másokat is meglássunk?

És mindezt ugyanabba az országba, ahol százezrek fognak össze az otthonukat elvesztőkért... Ez akár egy szalmaszál is lehetne, de miért nem vagyok akkor mégis bizakodóbb?


A Cewe heti tipográfiás kihívására nevezem be fenti történtek ihlette oldalam:

A világ fia
Felhasználtam: idézet: Márai Sándor, egy kis textúra a Shadow House-tól, Designer0085: Summer Harvest, Rakusia Design: Forrest Sleight Rides Paper, Bellisae: You and Me

Közösségi bohózat

- Hány ismerősöd van?

- ...

- Akkor mi már félszavakból is megértjük egymást.

Pár éve kezdődött ez a jelölgetős gerjedelem temetve maga alá a fél országot. Lelkesedés - beleértve a magamét is - az egekbe szökött, mert mi izgalmasabb lehet, mint általános iskolai osztálytársakra, vagy uttörő táboros gyerekszerelmekre vadászni a hálón. Nézni egy nagyot, hogy kiből mi lett és próbálni mögé látni az emberünk által legelönyösebbnek és legizgalmasabbnak talált fotóknak, vagy találgatni, hogy ténylegesen mit takarhat a hangzatos "munkaköri leírásuk".

Aztán a dolgok rendes menete szerint a közösségi háló iránt táplált kiváncsiságom is apadt, majd teljesen normális szintre egy nyuszi farkicányival a közömbös kategória fölött optimalizálódott.

Egészen mostanságig, ugyanis történt egy-két dolog, ami elgondolkoztatott és cselekvésre kéztetett.

Aztat tartják, hogy ordasfarkas világunkba az információ mekkora hatalom. Lényegében egy ilyen hatalmat adtunk tudom is én hányan önként és dalolva egy gazdasági társaságnak (mert lényegében az, amit az utóbbi években többször adtak-vettek) méghozzá elsőkézből, viszonylag naprakész személyes adatok formájában.

Az adóhivatal, a rendőrség, titkosszolgálatok figyelhetik és göngyölíthetik fel semmi perc alatt kapcsolatainkat, ha szükségük úgy kívánja. Mondhatni esetemben tegyék meg boldogan, mert titkolni valóm (azon kívül, hogy én ettem meg a férjem Milkáját. Találgatok: Nemzetbiztonság?!) az aztán semmi. De a hátborzongató az, hogy bárki illetéktelen is saját hasznára fordíthatja és mondjuk meg az őszintét, nem biztos, hogy jó szándéka vezérli ebben a cselekedetében.

Az utolsó pár hónapban megszaporodtak a furcsa megkereséseim. Akarták, hogy legyek partner (kettőt találhattok miben), porszívó/mosópor/biztosítási ügynök, hihetetlen befektetési ajánlatok csak nekem, fanatasztikus munkalehetőség szintén csak nekem, olyan szinten személyre szabottan, hogy csak engem és csak most akarnak (meg még azt a hatszázat, aki a címzettként beszúrt az a szerencsétlen).

A biztosítékot az verte ki, amikor Siófokra invitáltak fotómodellnek. Nem tudom, hogyan kerülhette el emberem figyelmét több apró elgondolkodtató tényező, úgymint az életkorom, mint a nem oly régi megjelenésű gyermekem ténye, meg mivel nem egész alakos bikinis, estélyiruhás taralyosgőte-testtartású fotóim vannak közzétéve miből gondolta, hogy érdeklődést mutatok e sokak által nagyra értékelt, minden bizonnyal komoly agyi kapacitásra számottartó foglalatosság iránt. Nincs elég Barbi, aki ezt önként vállalja és keresni kell, vagy lehet ez is csak egy csajozós duma volt, de én már annyira lánctalapas vagyok, távol a hableánykodástól, hogy elértem a szándékot?

Jókor ért a történet, más miatt voltam morcos ugyan, de gondoltam kapóra jött, majd ezen levezetek, elég volt a hívatlanokból: kitörlöm magam a nemzetközi kikicsodáról, írmagom nem marad.

Levezetésnek telitalálat volt, mert 20 perc alatt puffogó viperává varázsoltam magam, mert sehol nem találtam önmegsemmisítő gombot. Fölbuzdultam: írtam az "amitnemtaláltálmegatartalomjegyzékben" email címükre. Szépen kértem, hogy méltassanak válaszra, meg is lepődtem, amikor pár nap múlva megtették. Kezemben a használati utasítással - nagy boldogan - belecsaptam a lecsóba. Aztán csak csapkodtam, csapkodtam, csapkodtam. Hirtelen felindulásból már megszámolni nem tudom hányszor töröltem. Mindannyiszor üzente is, hogy oké, tudomásul vette. De: email címemmel, jelszavammal be tudok lépni és láss csodát, adatlapom sértetlenül ott van. Sőt ismerőseim is látnak, állítólag kérdőjellel az arcom mellett. Öcsém!!! Megbélyegeztek!!!

Őszinte leszek: rögeszmémmé vált. Most, hogy nem lehet, mert nem hagyja már nagyon távol akarom magam tartani a közösségi hálózattól és értetlenségemben csak a fejem tekerem, hogy ha a csatlakozásom önkéntes volt, akkor miért nem lehet önkéntes a távozásom is?!



Hálózatom csapdájában
Felhasználtam: Giny Universe papírját, képeket  (monitor, pókháló, víz) a netről



Ps: Gondoljatok rám szeretettel: Holnap, akarom mondani 9 perce ma trauma ér. Haldokló masinám elkoboztatik és harci szekéren indul a szervízbe. Remélem csak egy kis hardware-wellnessre vágyik és pár nap múlva újra bitorolhatom. A variáció kettőbe belegondolni sem merek...