Amikor én még kislány voltam....

Apu meg Anyu közös élete a 70-es évek általános makettje szerint indult. Házasságkötésük után kuporgatás a nagy álomra a közös otthonra és a szent cél érdekében minden kényelmetlenség vállalása: gyakorló túlélési technikák egy szivárványszínű mikrotársadalomban anyu szüleinél. Oké, hogy falun sok a szénaboglya, de foganásom körülményeit enyhe titok lengi körül, mert a valóság-showkban nincs annyi kamera, ahányad magukkal ők aludtak egy szobába: a mama, papa, anyu öccse, Mátyás papa (dédnagyanyám második férje), mama nővére, meg hát a szüleim.

Amikor megszülettem csillag volt az égen... A vaságyastól 40 kilós anyám megevett 3 kg friss ropogós cseresznyét és ezt öblített le saját bevallása szerint egy lavór paprikáscsirkés nokedlivel, na meg egy fél üveg sörrel. Szűk lett bent, jöttem, kicsit korábban, mint kellett volna, de nagy fiestára, mert a családban első képviselője lettem a következő generációnak.

A surányi lakosként eltöltött 10 hónapom anekdótái az egyértelmű tömjénezésről, szentté avatásomról szóltak, mert ugye nálamnál gyönyörűbb, kedvesebb, viccesebb, okosabb újszülött, csecsemő nem sok jött a világra. Anyu arról regélt, hogy a viszintesen megélt óráim száma igencsak csekélyre sikeredtek, valaki mindig a karjában tartott, ha nem a nagyszüleim, akkor valamelyik fél-falu-rokon, ha nem anyu öccse, akkor valamelyik haverja sétált velem fel alá a kertben, vagy Surány-cityben.

A nagyszüleimnek a nyulak voltak a csirkék, leadásra tartottak rengeteget. A mama képes volt arra, hogy a nyúl-rekreációból visszajővén, úszva az ájjerba  hófehérbe öltöztetteten kikapjon a kiságyból és jól megdögönyözzön, anyám legnagyobb örömére. Édes lápi boszorkány adott a flor-klórnak a babakocsimba pillantó virágarcú szomszédasszonytól fennhangon órákig visítottam, magától értedődő módon vette le rólam a rontást: körbenyalt(!), háromszor a feje fölé emelt és tükörbe maga-magának megmutatva simította el az égi problémákat, földi módon.

A papa, akire sajnos nem nagyon emlékszem, mert 5 éves sem voltam, mikor elment örökre, fennhangon hirdette bárminemű atrocitásnál, mellyel a szüleim korai kilengésemet korrigálni próbálták: "Ne bántsátok, mert a világ esze lesz!" - Papa, én tényleg igyekeztem, hogy ne trafálj nagyon mellé. Mit mondjak: Nem rajtam múlott, hogy így sikerült! :)

10 hónap alatt körvonalazódott bennük, ha elszúrjuk, szúrjuk el magunk miatt: értették ezt egész életrükre: sajátjukra, enyémre és albérletbe költöztek Szombathelyre.

Nem kellett sokat várni, hogy kiutalják 78. nyarán a 49 m2-es full-összkomfort csodát, ami a sokadmagukkal megosztott szoba és az albérlet silány valósága után egy főúri kastély minden kényelmét tartogatta számukra.

Beköltöztek, dupláztak: megérkezett öcsi.

Na innen legyen majd egy következő történet....

Cewe kihívás: újság a születésünk évéből. Egy elég speciális kiadványt álmodtam magamnak: illegális ezo-újság a múltból a jövőnek.

Csakrazértis
Felhasználtam: Christie, Nostredamus, Atlantisz kép netről, Kitty Design: Miss you on the morning, Vera Lim: Be minde sampler, One little bird: Conversation piece no4., Cinzia Desing: Dates Docu today, Michelle Coleman: Alpha
Alapnak a Nők lapja tartalomjegyzéskének tematikáját vettem

A dobozmániám

Krissz a Cewén a vasárnap lezárult kihívásra barkóbázott velünk, hogy szerelem, de nem személy, hanem tárgy, na és ebből oldalt valent-kínos jegyében.

Fölcsillant a szemem. Aztán utána sacc pár kábé egész héten át 5 percenként, mert eszembe jutott mindig valami új, és új, amit szeretek és úgy tiszta szívemből raktam volna oldalra. Szóval a folyamatos lelkesedés és ötletelés, mint Batman reflektora kiégette a retinámat és a bőség zavarában igazán nem tudtam mihez nyúljak.  

Imádom a vizet. Tök jó inni, csak úgy üvegből, egyátalán nem nőiesen. Teletölteni vele a fürdőkádat és elnyúlni benne, közben klassz zene, pohár bor, gyertyák, fürdősó. Szeretem a nyári esőt, az illatát, a dobolását az arcomon, az ablakon, a nyári égen cikázó félelmetes vad erejű villámokat. Szeretem a nyurga patakokat, ahogy körbenyaldossák a köveket és elszáguldanak tekergező utakon. A tengert, a tavakat, a folyókat: láblógatva, pancsolva, befagyva, partjukról csodálva, úszva, lebukva, csónakról.

Szeretem a hegyeket, a kihivást, hogy arra csábítanak másszak fel rájuk, a völgyeket, mert olyan jó ott megpihenni. A végtelen rónákat, a sivatagot ahol véget ér és kezdődik az élet, a buja erdőket kristály levegőjükkel, éteri fényeikkel.

Szeretem a várost, ahol élek, minden szépségével, minden bájával, minden hibájával. Szeretem, hogy tudok minden utcát, teret, hogy tudom hol lehet kapni a legfinomabb fagylaltot, hogy ott élek, ahol először csókoltak, bántottak, szerettek.

Szeretek tanulni: mindent, bármit, újat; olvasni: könyveket, verseket, blogokat, újságot, internetet, csak legyen betű és szóljon a szívemhez.

Beleborzongok, visítok, mert félek, vagy visítva röhögök, meghatódom, eltörprengek, értetlenkedek, elégedetlenekedek, sajnálkozom, szánakozom, mert ez nekem a mozi sötétje, színházvilága, koncert hangulata, a kiállítás varázsa.  

Imádok utazni - nekem a szomszéd falu is kaland, enni: este tízkor jó is az a palacsinta, anyukám Frankfúrti levese, meg székely káposztája...

A simogatást: a fiam gyönyörű hurka ujjacskáit, anya eres kezét, a férjem ezer közül felismerhető könnyed érintését.

Szeretem: Édes Zizi barátnőm nevető szemét, kölyökkutyák játékközben a bőrömbe mélyedő tűhegyes fogait, a hold kiflijét, a kedvenc puha zoknim kopott oldalát.

A hangokat, ami lehet zene, vagy a billentyűk kopogása körmeim alatt, Milán csuklása, vagy az utca zaja felett szárnyaló madárdal.

Játszani... olyan jó játszani: kártya, Most mutasd meg, Maffia, társasjáték, puzzle, vagy kergetőzni, várat építeni, kis autót tologatni, bohóckodni, bírkózni, önfeledten gyereknek lenni a problémák és a valóság határa már régen mögöttünk.

Azután itt vannak nekem szívem közepének a szép tárgyak: a kedvenc kanalam, régi rádióm, vagy a Bukrán tál és amiben megtestesülnek, az otthonom: a régi, ahol apám lélegzetét őrzik a falak és az új, ahol sokszor vagyok boldog és boldogtalan, de ahol az alkotás öröméről szól minden sarok.

Szeretek nevetni, kacagni, ölelni, sírni, morogni, dühöngeni, kiabálni.

Szeretek... élni.

Ha szeretek valamit, azt nem csak csinálom, hanem túlzásba is viszem. Nem merem megszámolni, hányan vannak ŐK a dobozaim, aminek csak kis hányadát szerepeltetem a fotón, ízelítő gyanánt.  Szólok: ez nekem sose elég, úgyhogy nincs biztonságba egyetlen bolhapiac, ajándék- lakberendezési bolt fürkésző szemeim előtt és az sem kérdés, hogy pl. nyaralásról emlékként mit hozok haza. Párszor már megkaptam, hogy no more porfogó!, de ezt tájékoztató jellegű információnak tekintem.
 


Dobozmánia Felhasználtam: Lili Blue: News and Coffee, Michael Colemann:  Bohemian Summer Alpha



Müller Péter után szabadon

Biztos tudjátok milyen az érzés, amikor erős a belső kényszer egy találkozásra. Mert az a bizonyos találkozás rejti a csak neked szánt mondatot. Tegnap én is elmentem a mondatomért, és ott volt a nekem címezett mantra, aminek segítségével remélem végleg, jó időre túllendültem saját apatikus önmagamon.

Keresztényi mivoltunkban a keleti vallásokkal ellentétben, a teremtésben, születésben, az elmúlásban a fájdalmat, a kínokat, a hiányokat látjuk. Modern emberként pedig egyszerűen képtelenek vagyunk a jelenünkben élni. A jövőnkben élünk, hogy onnan a múltunkba vágyódjunk vissza. Kényszeredett egoizmusunk tesz minket boldogtalanná, örömtelenné, holott lehet, hogy a legboldogtalanabb, legegyszerűbb pillanatainkban ott lehetnek örömeink. 

Túlhajszolt életünk tele szorongásokkal, szürkeségekkel és az emberek többsége társas magányokban gyötri végig életét hajszolva valami szépen csomagolt pótlékot: házat, kocsit, lapos tévét és nem érti, hogy ha eléri az áhítottat, akkor mégis miért boldogtalan. Pedig lehetne boldog, önfeledt, csak nagyon rossz helyen keresi.

Hetekig hiányzott valami. Hiányzott a jó kedvem, az erőm, a képességem a megújulásra, a legkisebb dolgokba való belefeledkezésre. Állandó fáradtság, levertség gyötört. Nem volt kedvem egyetlen kedves hobbimhoz sem. A számítógépet napokig ki sem nyitottam, nem készítettem egyetlen oldalt és nem írtam egy sort sem. Először még próbálkoztam, de apátiám meglátszott minden leütött billentyűmön és hamvába halt ötleteimen. Felhagytam és hallgattam. Hallgattam, vártam a belső hangot, de nem volt hang, csak süket csend.

Hiszek az elrendelt sorsfeladatban. És azt is tudom, sejtem évek óta, hogy bármi is legyen az enyém köze lesz az írásbeliséghez. Megerősítés gyanánt az érzés enyém,  hogy mennyire könnyedén művelem és bármennyi idő is teljen el "irodalmárkodás" nélkül, valahogy az élet mindig felszínre dobja azt a lehetőséget, amiben mást nem tehetek. Mást nem tehetek. Mást nem tehetek. Mást nem... Írok. Írok, úgy, ahogy én tudok. De ha ezt kell tennem, ha nekem valami ilyen van elrendelve, hogy szólnom kell magamhoz, magamról másoknak, másokhoz, akkor miért a süket csend és hol az ötlet, hol a kibonatkozás, hol a "munka" végén érzett elégedett feloldozás? Miért a gyötrődés, miért a válság? És hol a hitem magamba...?

És amikor már nem emlékszem a kudarc honnan fakadt, csak egy hiányjel kerül a gondolat végére, megoldódni látszik minden. Újra jönnek melódiák, gondolatok, hangulatok. Nem egyszerre, nem varázsütésre, hanem szépen, lassan, folyamatosan. A csend lassan elmúlik, zajai születnek.

És most már ott a mantrám is, ami igen egyszerű és lehet, hogy másnak nem mond semmit, de én megtaláltam a válaszomat a még fel sem tett kérdéseimre. 

Örömtelenségben nincs teremtés. 

Ez lesz nekem a kézbevehető segítség, ha elakadok a rögös útamon.

Cewén a kihívás Szent-Györgyi Albert csudaklassz idézetéhez kapcsolódik, tág tere a képzeletnek, bármi, ami a gondolat alapján eszünkbe jut. Megreptettem a fantáziámat. Szent-Györgyi elmondta mi  lényege a felfedezésnek, én meg szerénytelenül elgondolkodtam és hozzátettem, hogy szerintem mi kell hozzá: jó fundamentum, vállalkozó kedv, céltudatosság, széles látókör, merészség, nyitottság.  Na erről készítettem oldalt.



Felfedezés
Felhasználtam: City Slickers - Everyday Mom Ideas Design, New York (kövezni lehet, égen-földön nem találom ki az ötletgazda), képek (lupé, Genesis, "időutazás", szem, modell) az internetről, idézet: Szent-Györgyi Albert

Ps:

Pont alkotói bénultságom legalján kaptam blogdíjat Gólyától. Nagyon jól esett, de még ennél is jobban estek kedves szavai, mellyel "munkámat" méltatta. Úgy gondoltam nem a díjat adom tovább, hanem azt a kosárnyi szeretet, amit Gólyától kaptam, amit majd szeretnék élőszóra, tettekre váltani a személyes találkozásunkkor.

Tovább adom Gólyának, mert jobbkor nem is jöhetett volna a visszaigazolása a kölcsönös szimpátiáról

Tovább adom Rita006-nak, aki házi pszichológusom, kebelbarátom és gurum.

Tovább adom Jumának, aki érzékeny radarjával kiszimatolja, ha nincs velem rendben és nem rest bátorítani, szeretni, ha úgy érzi szükségem van rá.

Tovább adom Florcinak, mert örök optimizmusa, vidámsága ragadós és mert a világ legszebb csigáját csinálta meg a fiam szobájának falára (az enyémbe is kiraknám, de a férjem már így is furcsán néz rám sokszor)



Próbáltam kommentár nélkül...

Reprezentatíve közvéleménykutatásoknál, felméréseknél már a középkorú kategóriába tartozók táborát erősítem. Úgy gondolom, hogy így 35 éves koromra kellő önismerettel rendelkezem ahhoz, hogy már ne legyenek illúzióim saját személyemmel kapcsolatosan. Tudom hibáimat, látom erényeimet, többnek, jobbnak meg soha nem akartam látszódni, mint, ami valójában vagyok.

Tiszta sor:  jó és rossz tulajdonságokból is lesz még dögivel az életútam során, ki tudja hová fog billeni a mérleg serpenyője.

Teszem a dolgom: nem bűnözök, nem hazudok, nem károsítom meg embertársaimat, mégsem tartom magam hamupipőkésen jó embernek. Inkább úgy mondanám nem hiszem, hogy jobb vagyok, mint bárki más, igaz rosszabb sem.

Az emberek szinte minden cselekedetétnek hátterében saját érdekeik húzódnak meg. Hogy mégis kis világunk egyensúlyi helyzete fennmaradjon dacolva gyarló természetünkkel, belső késztetésre, mondhatni öntudatlanul hajtunk végre olykor önzetlen cselekedeteket, olyanokat, melyek tisztán másról szólnak. Mert önzőségünk mellé világmegváltó hatalmat: empátiát is örököltünk.  

Beleérző képességünknek hála ragadott a fél ország telefont, hogy sms-t küldjön az iszapkárosultaknak, de van aki idős néni cekkerét cipeli, vagy befogadja az elkódorgott cicát és gazdit keres neki. Mindegy, hogy miért tesszük belső indítatásból, vagy hogy villantsunk mennyire jók vagyunk, megtesszük, mert meg kell tennünk, a legszebb, amikor köszönetet, hálát nem várva, csak ösztönösen cselekedve. Mert mi vagyunk a humanoid.

Miért írtam le mindezt? Mert történt valami a hétvégén, ami mellett nem tudok elmenni és elég nehezen teszem rajta túl magamat.

Országút járós szombat-vasárnapunk volt, ami kicsit rosszul is indult, mivel majd sikerült a kocsink kereke alá kerülnie két balga, figyelmetlenül robogozó kamasznak. A plázaérzésnek kellett volt adnunk a szomszédos megyeszékhelyen, a kertvárosba beérve járdán heverő, felállni nem tudó jól öltözött, középkorú nőre lettünk figyelmesek. Párom fékezett, kiugrottam az autóból és kérdeztem a hölgyet segíthetek-e. Furcsán vontatottan mondott igent. Lábra segítettem, pironkodva köszönte meg. Elmondta, hogy agyvérzése volt pár hónapja és az egyik lába még teljesen merev és a karját sem tudja igazán használni. Megcsúszott, elesett és nem bírt felállni. Körülbelül 20 perce kínlódott a járdán és az elég nagy autós- és gyalogos forgalom ellenére sem állt meg rajtunk kívül senki sem segíteni.

Az autóban határtalan rossz érzés fogott el - az sem mérsékelte, hogy mi megtettünk, amit meg kellett - embertársaim nevében szégyelltem magamat a hölgy előtt a földön töltött húsz percéért.

Mekkorát fordulhatott abban a 20 percben a Föld? És miért nem fért bele ebbe a 20 percbe senki arrajárónak pár egyszerű mozdulat: egy lépés, egy kinyújtott kéz? Mit várhatunk a világtól, ha arra nem vagyunk már képesek, hogy ne csak magunkat, hanem pillanatokra másokat is meglássunk?

És mindezt ugyanabba az országba, ahol százezrek fognak össze az otthonukat elvesztőkért... Ez akár egy szalmaszál is lehetne, de miért nem vagyok akkor mégis bizakodóbb?


A Cewe heti tipográfiás kihívására nevezem be fenti történtek ihlette oldalam:

A világ fia
Felhasználtam: idézet: Márai Sándor, egy kis textúra a Shadow House-tól, Designer0085: Summer Harvest, Rakusia Design: Forrest Sleight Rides Paper, Bellisae: You and Me

Közösségi bohózat

- Hány ismerősöd van?

- ...

- Akkor mi már félszavakból is megértjük egymást.

Pár éve kezdődött ez a jelölgetős gerjedelem temetve maga alá a fél országot. Lelkesedés - beleértve a magamét is - az egekbe szökött, mert mi izgalmasabb lehet, mint általános iskolai osztálytársakra, vagy uttörő táboros gyerekszerelmekre vadászni a hálón. Nézni egy nagyot, hogy kiből mi lett és próbálni mögé látni az emberünk által legelönyösebbnek és legizgalmasabbnak talált fotóknak, vagy találgatni, hogy ténylegesen mit takarhat a hangzatos "munkaköri leírásuk".

Aztán a dolgok rendes menete szerint a közösségi háló iránt táplált kiváncsiságom is apadt, majd teljesen normális szintre egy nyuszi farkicányival a közömbös kategória fölött optimalizálódott.

Egészen mostanságig, ugyanis történt egy-két dolog, ami elgondolkoztatott és cselekvésre kéztetett.

Aztat tartják, hogy ordasfarkas világunkba az információ mekkora hatalom. Lényegében egy ilyen hatalmat adtunk tudom is én hányan önként és dalolva egy gazdasági társaságnak (mert lényegében az, amit az utóbbi években többször adtak-vettek) méghozzá elsőkézből, viszonylag naprakész személyes adatok formájában.

Az adóhivatal, a rendőrség, titkosszolgálatok figyelhetik és göngyölíthetik fel semmi perc alatt kapcsolatainkat, ha szükségük úgy kívánja. Mondhatni esetemben tegyék meg boldogan, mert titkolni valóm (azon kívül, hogy én ettem meg a férjem Milkáját. Találgatok: Nemzetbiztonság?!) az aztán semmi. De a hátborzongató az, hogy bárki illetéktelen is saját hasznára fordíthatja és mondjuk meg az őszintét, nem biztos, hogy jó szándéka vezérli ebben a cselekedetében.

Az utolsó pár hónapban megszaporodtak a furcsa megkereséseim. Akarták, hogy legyek partner (kettőt találhattok miben), porszívó/mosópor/biztosítási ügynök, hihetetlen befektetési ajánlatok csak nekem, fanatasztikus munkalehetőség szintén csak nekem, olyan szinten személyre szabottan, hogy csak engem és csak most akarnak (meg még azt a hatszázat, aki a címzettként beszúrt az a szerencsétlen).

A biztosítékot az verte ki, amikor Siófokra invitáltak fotómodellnek. Nem tudom, hogyan kerülhette el emberem figyelmét több apró elgondolkodtató tényező, úgymint az életkorom, mint a nem oly régi megjelenésű gyermekem ténye, meg mivel nem egész alakos bikinis, estélyiruhás taralyosgőte-testtartású fotóim vannak közzétéve miből gondolta, hogy érdeklődést mutatok e sokak által nagyra értékelt, minden bizonnyal komoly agyi kapacitásra számottartó foglalatosság iránt. Nincs elég Barbi, aki ezt önként vállalja és keresni kell, vagy lehet ez is csak egy csajozós duma volt, de én már annyira lánctalapas vagyok, távol a hableánykodástól, hogy elértem a szándékot?

Jókor ért a történet, más miatt voltam morcos ugyan, de gondoltam kapóra jött, majd ezen levezetek, elég volt a hívatlanokból: kitörlöm magam a nemzetközi kikicsodáról, írmagom nem marad.

Levezetésnek telitalálat volt, mert 20 perc alatt puffogó viperává varázsoltam magam, mert sehol nem találtam önmegsemmisítő gombot. Fölbuzdultam: írtam az "amitnemtaláltálmegatartalomjegyzékben" email címükre. Szépen kértem, hogy méltassanak válaszra, meg is lepődtem, amikor pár nap múlva megtették. Kezemben a használati utasítással - nagy boldogan - belecsaptam a lecsóba. Aztán csak csapkodtam, csapkodtam, csapkodtam. Hirtelen felindulásból már megszámolni nem tudom hányszor töröltem. Mindannyiszor üzente is, hogy oké, tudomásul vette. De: email címemmel, jelszavammal be tudok lépni és láss csodát, adatlapom sértetlenül ott van. Sőt ismerőseim is látnak, állítólag kérdőjellel az arcom mellett. Öcsém!!! Megbélyegeztek!!!

Őszinte leszek: rögeszmémmé vált. Most, hogy nem lehet, mert nem hagyja már nagyon távol akarom magam tartani a közösségi hálózattól és értetlenségemben csak a fejem tekerem, hogy ha a csatlakozásom önkéntes volt, akkor miért nem lehet önkéntes a távozásom is?!



Hálózatom csapdájában
Felhasználtam: Giny Universe papírját, képeket  (monitor, pókháló, víz) a netről



Ps: Gondoljatok rám szeretettel: Holnap, akarom mondani 9 perce ma trauma ér. Haldokló masinám elkoboztatik és harci szekéren indul a szervízbe. Remélem csak egy kis hardware-wellnessre vágyik és pár nap múlva újra bitorolhatom. A variáció kettőbe belegondolni sem merek...

Andalúzia, hm?!

2007-ben az utolsó olyan igazán nyaralást röpítette emlékeim tömött böröndjébe az élet. (Milánt várva és születése óta csak kisebb kalandokba merünk bocsátkozni) Régóta vágytam, számoltam, kalkuláltam, kitaláltam, győzködtem, hogy a nagy bólintás (a férj részéről) megtörténjen és belevághassak a nagybetűs szervezésbe.

A mór gyökerű kúltúra varázsa, a fehér házas tengerpart, a mediterrán életérzésű, vidám emberek, finom ételek már az útikönyvekből elbódítottak és el kell, hogy mondjam nem csalódtam.

Már megérkezésünk filmre kívánkozott. A reptéri transzferbusszal elindították sok nációs csapatunkat a kijelölt szállodákba. Alig értünk ki az autóútra, mikor ólmos felhők sűrűsödtek az égen, először csak száraz vihar csapott le ránk, majd mintha az ég megnyílt volna, iszonyú mennyiségű víz zúdult alá. A tengerparti üdülővárosok mindegyiek meredek domboldalra épült, szállondánk pedig közvetlenül a parton állt. Mire elértük a szállásunkat a domboldalról, mint a Niagara vízesés, úgy zúdult alá hömpölyögve a kavargó víz. Nem volt az a csatorna, ami elnyelte volna. A sofőr megállt az útközepén kinyitotta a csomagtartót és intett, hogy itt vagyunk, leszállhatunk. Pár percig vártunk, de aztán kiderült, hogy nem viccel, neki tovább kellett mennie, nyomulás van. Cipő le, nadrág felhajt, lekászállódás a buszról egymásba kapaszkodva, majd a bőröndöt fej felé emelve nehezéknek és esernyőnek használva, mint a jó gyerekek araszoltunk a térdig érő devnyába. Az útmenti éttermekből az emberek szőlőfürtként csüngtek az ablakokban, teraszokon, ki fényképezőgéppel, kamerával, telefonnal fotózták, filmezték burleszkba illő megérkezésünket. Ázott ürgeként a segítőkész, tündérbajuszos, nevetős szemű pincérek segítségével felkászálódtunk az egyik teraszra. Megálltam, sz*****-rá ázott ruhámon vigyorogva néztem körül és lettem tudatába annak, hogy mennyire népszerűek vagyunk. Ösztönösen cselekedtem: hatalmasat kurjantottam, levegő löktem a kezem és azt kiálltottam: Viva Espana! Mindenki elkezdett tombolni, örjöngeni, ölelgetni bennünket, elkezdődött a fiesta...

Autót béreltünk és többszáz kilométert beledaráltunk 10 nap alatt: Rhonda, Cordoba, Malaga, Sevilla, Nerja, Granada, a környező halászfalvak.

Voltak pillanatok, amikor a könnyeimet nyelve levegő után kapkodva úgy éreztem most már minden csodát láttam és ha soha többé nem jutok szerelmemhez az utazáshoz, az sem baj és ide nekem akkor is jönnöm kellett, mert lelki közösségem van ezekkel a helyekkel, ezekkel az emberekkel.

A kihívásra tudtam, hogy Andalúziai képet fogok vinni, de az került majd egy hétbe, hogy eldöntsem melyiket fogom oldalba álmodni.

Végül is a Pilátus palotája (Casa de Pilatos) egyeztem meg magammal, több dolgot fontolóra véve. Egyrészt, ha Andalúziáról hallanak az emberek, akkor az Alhambra, Alcazar, a rhondai völgyviadukt, gyönyörű patiok, mór és zsidó negyedek, párjukat ritkító katedrálisok sejlenek fel. Én valami olyat akartam hozni, amit vagy kevesebben láttak, vagy kevesebben ismernek. Másrészt az egyik legkedvesebb spanyolországi élményem is ehhez a helyhez kötődik.

A palota emeletén állandó tárlat működik, ahol a leszármazottak tulajdonában lévő spanyol festők műveit állították ki. (pl: Velázquez válzlatai, de Zurbaránt) Megtekintésük napi két turnusban történhetett spanyol és angol nyelvű idegenvezetéssel. Nem kedvelem a faji sztereotípiákat, de ezt másképp nem mondhatom: a látogatásra megjelölt időpontban vadítóan jóképű, kb. 165 cm magas, olajos hajú és tekintetű, nett kinézetű, echte spanyol torreádor várt bennünket az ajtóban. Kifogástalan öltözékében - hófehér kigombolt nyaku ing, aranykereszt láncon a dekoltásban, fekete élére vasalt nadrág, bogár-csuszka cipő, testmagasságának hiányosságait büszkére emelt fejjel és széles hófehér mosollyal ellensúlyozta.

A világ legegyedibb tárlatvezetését nyújtotta: teátrálisan, széles mozdulatokkal, lamentáló, élénk hangszínen sokszor az érthetetlenségig spanyol akcentussal minden mondatát még ízlésesen túlzóan élte meg. Történetének megfelelően végig küzdött, romantikázott vagy semmisült meg. Könnyeztem, hol a visszafolytott nevetéstől, hol a felcsapó érzelmeitől, teljesen beleszerettem, főleg, amikor mélyen a szemembe nézett és azt mondta: This is a very important spanish painter, hm?!



Szerelmem Andalúzia
Felhasználtam: alapnak egy két fotómat, hát meg textúráztam köszi: Shadow House.



Réztökű bagoly legendáriuma

A gyermeki képzelőerőt le lehetne fordítani az energia nyelvére több mint való soha többé nem élnénk vissza békés anyaföldünk természeti és ásávnykincseivel, arról nem is beszélve, hogy megoldaná a még mi létünkbe várható üzemanyag-válságot.

Milánt már most gyakran kapom füllentésen: mesés könyv, rajzfilm elemeit vegyíti a valós eseményekkel és olyan élénken adja elő, hogy látszik kétségtelenül elhiszi, amit mond. Imádom színes fantáziáit, kacagtató és elgondolkodtató meséit, bár előfordul, hogy cikis helyzetbe hoz vele, mint mikor azt mesélte az érdeklődő szomszédoknak, hogy Tokajit hozott neki a Jézuska.

Szülőként most érzem csak igazán a felelőség igencsak nagy: eldönteni, hogy mi az a könyv, vagy mese, ami még nem káros naív kis szervezetére, amiből töltekezni tud és új útakra, felfedezésekre csábítja, és nem félelmeit erősíti. Vagyis nem a jó fajta félelmeit. Mert félni tudni kell: rettegni a sárkánytól, akit a végén a jó legyőz, a vasorrú bábától, aki elrabolja a gyereket és a végén a huncutok leleményeségükkel felülkerekednek rajta.  Szóval a jófajta félelem segíti eligazodni a gyereket, gyengéden vezetgeti a normák között és megmutatja neki, hogy a legkisebb királyfi is győzedelmeskedhet, akármilyen pici - akárcsak ő - van ereje, mert igazsága van és aki az igazság zászlaját cipeli az nem bukhat el. Mi szebbre taníthatnánk gyerekeinket? Óvó, féltő szeretetünk közepette a jó és a rossz közötti különbségre. A zabolátlan kölyök megtanulja, hogy van jó és van rossz, a kategória már meg van, a felismeréséhez pedig nem használ semmilyen elvet, ösztönösen bevésődik, hogy így a helyes és kész. A jól megválasztott mese a szülői "munkát" segíti.

Anélkül, hogy a gyereket direktbe rémisztgetném remek iskolapéldái vannak a mesefolyamban, hogy milyen következményei lehetnek a szófogadatlanságnak. A szerencsecsomag kecskegidák is hogyan megszívták, amikor nem engedelmeskedtek az anyai intelmeknek. (A farkassal való konfrontációt nem igazán tekinthetjük alkonyati gyalogmenetnek.)

A történet ottan van tanulságul, hogyan jár pórul az, aki engedetlenkedik. De hogyan lehetne az én makacs kis ürgémet megzabolázni, aki láthatóan teljesen tisztába van azzal, hogy mikor mit csinál. Még el sem kell kezdenem egrecíroztatni, csoki barna szemében teljes nyugalommal - vagy hangulatától függően kiabálva, hisztizve - leltár szerűen elmondja mi volt a difi a viselkedésében, cselekedetében.

Két évesem esetében elég nehéz a "bűntetést" a rosszaság mértékéhez igazítani. (Mitől tiltsam el: randitól, zsebpénztől, vagy pc-től?)

Egy darabig működött, hogy ha valami konfliktusunk támadt, ahol a hangerővel próbált meggyőzni az igazáról bezavartam a szobájába. Ez már hamvába halt, mivel szituáció esetén saját maga jelenti be, hogy inkább bemegy szobájába és nyomatékosításként jól be is vágja az ajtót. A hisztinél néha bevállik a zuhany emlegetése, ha nagyon kezelhetetlen, vagy égbekiáltó szélhámosságra vetemedett - ne kövezzetek meg -  ráhuzok a fenekére. És itt vége is a rendelkezésemre álló eszközöknek, (mert az általam elég sűrűn alkalmazott figyelemelterelés az nem nevel embert, csak a hisztit ódázza)

Természetes pedagógiai érzékkel bíró keresztanyám - a saját gyerekkorából merített flor-klór elemként bővítette Milán ornitológiai ismereteit az unokatestvérem barátnőjének ikereinél kiválóan működő Réztökű bagollyal és Irgum Burgummal. A kiváló adottságokkal megáldott éjszakai jószág és az állandó lakcímként egy bokrot felmutató szigorka nem fenyeget, nem ijeszget, nem szól semmit csak figyelnek. Az ikrek esetében elég volt megemlíteni őket, hogy el kezdjenek viselkedni, mert az a tudat, hogy ott figyelik őket a kémény mögül gátló tényezője volt minden rosszaságnak.

Milán hisztijéből pillanatra felocsudva fegyelmezetten végighallgatta a Baglyot és Irgumot is. Aztán nagy derültségünkre telefont ragadott és félig halandzsa, félig szép ékes magyar nyelven elmondta a "ézkükü" bagolynak, hogy mit gondol a helyzetről és hová, melyik kéményre tegye át mától kezdve a székhelyét. 

Bagoly vállára csapta réztökét és elköltözött, de a probléma az a kémény mellett maradt.

Simogató tenyerek
Felhasználtam: egy ripszalagot és Shadow House textúrákat.