Csak egy kis semmiség

Nagyjából minden évben november közepére fájdalmasan elunom az őszt, a télről már nem is beszélek. Amíg van a piros meg a sárga, addig rendben a korpuszom. Onnan jönnek a problémák, amikor ébredéskor az ablak alá betolt ágyról felnézve a csupasz ágak markolásznak befelé a szobába. (persze ha látom őket, mert 8 előtt alig világlik és az eső és a köd sem könnyíti meg a dolgomat). Feloldást a depimre a hó jelenti. Sok játékkal, csatangolással. De nem esik egyfolytában és városon kb. 5 percig marad szép. Tavaly egész télen vadász üzemmódban voltunk Milánnal. Kerestük azt a helyet táblától tábláig, ahol télen is van valami szép. Nem mindig győztünk.
A csakazértisvidámésoptimistavagyok halmazállapotom fentartására fejlesztettem ki azt, hogy próbálom a legkisebb semmiségben is megtalálni azt, amitől túllendülök a holtpontjaimon és elhatalmasodik bennem a hepening.




Csak egy kis semmiség
Felhasználtam: Belluga: Inked for life, DVB: Alice in Wonderland, Tootypup Scraps: A little goes a long way.

Komment:
Délelött 10 órakor szürkületi félhomály. Alkonyzóna. Minden szürke. Már most hiányzik a napfény. A rengeteg víz tócsákban sürüsödik lábunk alatt. Milán a kezemet fogva lépteit szaporázza mellettem. Folyamatosan kérdez, szórakozottan válaszolok. Fejemben a bevásárló lista, napi teendőim, miközben próbálom kizárni a fejembe zsolozmázó hangot: „Szökj el napot keresni!”
Milán megtorpan. Csokoládé szeme issza a környezetet, válogatás nélkül benyel minden információt. Megismétli kérdését, válaszra vár: „Mit csinál a bácsi?” Ránézek a férfira, aki felkeltette fiam érdeklődését. Középkorú, fehér hajú, munkás-overálos úr fütyörészve sepregeti az üzletek elől a tócsákat, ázott leveleket. Mili figyelmét észrevéve cinkos mosollyal az arcán nyújtja a seprűjét: „Segítesz?” Persze Milánnak nem kell kétszer mondani. Nagy egyetértésben, vidáman csevegve, viccelődve söprögetnek a járdán. Kacagni való az igyekezetük. Találkozik a pillantásom a kedves idegenével: huncut szarkalábak táncolnak vidáman a szeme körül. Az arca, a mosolya, áramló derűje maszatolják 50 éves arcának, nehéz életének ráncait. Önfeledt munkájuk közben beszélgetünk. Időjárásról, családról, sóskáról. Aztán lassan búcsúzgatunk, elköszönünk. Elindul az épület másik oldalára, mi folytatjuk utunkat a bevásárló központ felé. Mintha víz alól emelkedne ki a fejem úgy lesz arcuk a velünk szembejövöknek Látni kezdem a fáradt, közönyös emberek ősz vége színű, szürke arcát. Megtorpanok és visszafordulok. A férfi már a sarkon sepreget. Ránézek Milánra. A bácsit nézi. Integet, aztán felemeli rám a tekintetét, összemosolygunk, tovább megyünk. Ha volna a napnak egy kis igazsága, akkor most átnézne ránk a gomoly felhőkön és kicsit beragyogná a világot. Ha volna a napnak igazsága, akkor most mindenki arcán színek lennének. Nemcsak a bácsién, Milánén és az enyémen. Zsigerig felmelegedtem. Pár barátságos szó árán kaptam májust novemberben.


Ma történt velem nagy dolog is. Hetekre megvan a vizuális ópium adagom. Kaptam egy csokor szeretet Tőletek üzenetek formájában. Nem tudom hogyan köszönjem meg!
A szépasszony titkos ügynöknőnek meg hála és kalaphajigálás a folyamatos rugdosásért, válveregetésért, biztatásért, vigasztalásért! - Rita! Imádlak! ( Ha! tisztára, mint az Oscar-gálán!)