The Oscar goes to...

Sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom, hogy egyszer végérvényesen nem buggyanok meg, de ebben az esetben most vonatkoztassunk el ettől. Tagadhatatlan, hogy az elfogult anyukák népes táborában vagyok tisztaságfelelős és nótafa, de ígérem, hogy józan (ma még nem ittam egy kortyot sem - 0.30 van) paraszti eszem birtokában kijelentem: nem gondolom azt, hogy a fiam az új Robert De Niro (magasságban még pár év és megközelíti a színészóriást.) Szóval nem gondolom. Még. (Még nem gondolom és még nem De Niro).
Lényegében Milán pár hete kitalálta, hogy parancsra- fontos az utasítás decibele is - milyen érzelmet jelenítsünk meg arckifejezéseinkkel, gesztusainkkal.  Elhangzik: Anya! Sííííírj! - akkor úgy zokogok, mint Magdi anyus az összejárt lépcsőház miatt. Ha azt mondja: mégjobban, akkor már az odaégett pörit is siratom. De a játék legjobbik része az, mikor rám kerül a sor és én mondhatom meg Milánnak mit tegyen.


The Oscar goes to...
Felhasználtam: Scrappa Mondo by Monika: Happy birthday, Escala Naturelle by Timounette, Everyday Mom Ideas, LS lovely green, lovely orange, Elfie's Design: old but soooo beautyful, Belluga's Inked for life, DVB Alice in wonderland.

Késik az órám. Na nem a biológiai, hanem a blog. Húsz hasznos és teljesen mással kitölthető percre az agyvérzésemtől  megpróbáltam megkeresni hol kell beállítani. Megkaptam. Az agyvérzés után az inputot, hogy miért is akarom én a pontos időt?????