A pilóta szemszögéből

Rossz szériáim közepette akadnak azért klassz hangulatok. A sok tökéletlenségbe csempészett szerelmetes pillanatok, amikor egyensúlyba kerül az élet. Nem dolgozik ellened a gravitáció, levetkőzöd a problémák súlyát és lebegsz. Szkafandered pedig azok lesznek, akik igazán szeretnek.  



Egyensúly/súlytalanság
felhasználtam: Val Design: Be Inspired black/white ground, Shadow House raklapnyi drapériáját.



Kívánok minden kedves betérnőnek, barátnak nagyon boldog új esztendőt! Jövőre, veletek, ugyanitt!

A megrendelés

Megrendelő neve:         Férj
Székhelye:               az ágy bal oldala
Szállító:                Anyaki Design
Székhelye:               az ágy jobb oldala
Megnevezés:              középső oldal
Ár:                      "nincs neked annyid kincsem"
Specifikáció:

"Minimál legyen, még annál is minimálabb, ne legyenek kis virágok, meg könnyezős vers, mindenféle diszítés, csak mi ketten, meg hogy mennyire hasonlítunk, visszafogott legyen a színe is, olyan legyen amit egy pasi kirakhat a monitorra és megmutathatja a többi pasinak. Szóval semmi érzelgősség, meg szívecskék."

Szállító megjegyzése:    */-&#€<*=%!!!!!!!!

Kiszállítva:             k-m-f.
Megrendelő megjegyzése:  "jó"

Tibi újratöltve
Felhasználtam: Tendre comme Papa: Imagine by Fran, Maszk: Cewe Krissz, Val: White Ground, Everyday Mom Ideas: Work hard for the money, Live outload Alpha, Matrix felirat a netről.

Az apa személye nem lehet kérdőjel, na de mi a helyzet az anyával?! :)

A kis + nagy karácsony és egy kis más is

Nyugtával a nap: megérte beizzítani a karácsony-manufaktúrát. Csak olyanok kaptak a sk. kegységeimből, akikről tudom, hogy udvariassági körök kizárva és őszintén örülnek a kézbevehető szeretet-megnyilvánulásnak.

Az idén - éljen a scrap - természetesen nem volt kérdés, hogy milyen technikát alkalmazok az ajándékok készítésénél.

Nem agyaltam túl sokat, magamból merítettem, na meg a hűttőmágnes mániámból. Nem én találtam fel a spanyol viaszt, de tetszetősre sikeredtek a darabkáim. Kinyomtatás után, laminálást kaptak meg egy pötty ragasztót Pityutól (így hívják a ragasztópisztolykámat) és arra a magnetikát.



Hüttőmágnes
Felhasználtam: Winter stories Design by LIliana C, Icka karácsonya, Enchanted Studio Scraps: So this is chritsmas Alpha



A képeslapomat meg már a Cewe Haladósoknak mutogattam, de azért itt is fényezem kicsit magam, meg természetesen a fiamat, hiszen az ő meséjével aratok osztatlan sikert mindenhol.



Felhasználtam: Bellabeluga's: Christmas kit, Karácsony by Icka-ficka, Angel Design Red textured alpha

Ps:

És ha már csevegő üzemmódban vagyok szeretném megmutatni Piskó bácsit (by Milán) = Mikó Istvánt a Kalálka jubileumi koncertjén hangzott el a tutival. Élvezzétek, én nyolcvanadik nézésre is azt teszem.



Játékország

Milán több napig ki volt tekeredve magából. (Szerencsére ma délután újra önmaga volt, helyére rakva a bennünk elhatalmasodni készülő pánikot. "Atya-ég! Ez már végleg így marad?!) Semmi nem volt jó neki. Nem lehetett vele egy jó ízűt beszélgetni, játszani, vitatkozni. Minden ingerelte, türelmetlen volt, csak dacolt, kiabált, hisztizett folyamatosan.
Bőszen elkezdtem gyártani a teoriákat, okot keresve a rohamaira: ugyanmár miért olyan a gyerekem amilyen?!
Nem hagytam elveszejteni magam, a 21. század mutterlamúrjaként segítségül hívtam tapasztalt anyaki-pajtásokat, óvodapedagógusokat, Ranschburgot, a józanabbik eszemet. 
Verziók az elhatalmasodó dili okára számolatlanul lógnak a fogason szorgalmasan várva, hogy a megfelelő input hatására leemeljek egyet:  "nem aludta ki magát, front van, jön a foga, keveset evett, túl sokat evett, bújkál benne valami baci."
Ha nem tudom, vagy csak tudni vélem az okát, hogy miért hárpia a problémám akkor is túlmutat azon a tényen, hogy magzatom hosszú és rövidtávon egyaránt elviselhetetlen. Az igazán kifektető kolombuszi felfedezésem az, hogy nem kis mértékben hiányzik a köztünk normál körülmények között feszülő egyetértés, cinkosság. Rájöttem, hogy mennyire szeretek Milánnal játszani. Legalább annyira élvezem, mint Ő, mikor önfeledten belemerülünk a Játékországunkba és szenvedem a hiányát és abban biztos vagyok, hogy ő is ugyanígy érez.
Ezért határoztam: Küldök neki egy csillagot - köszönöm Zizi -, hogy a legsötétebb rossz hangulatából is hazavezesse. És akkor már nem kell nekem sem okokat keresnem arra, hogy miért dühöng, mert hiszen én is vagyok csak úgy levert, rosszkedvű, vagy kiábrándult.
És ha már okafogyott a világvége hangulat, és akkor is ha nem, én mindig ott leszek Játékországban, hogy megérkezzen hozzám zsebében a hulló csillagommal.





Catch a falling star
Felhasználtam: Perry Como: Catch a falling star dalszövegének részletét, Rakusia Design: Forest sleigh rides, Shadowhouse Creation csomó textúráját.

 

Egy csíz a csupasz körtefán

Már remélni sem merem, hogy lesz időm péntekig jönni, úgyhogy nincs laca-faca, kívánok, még pedig karácsony alkalmából. 

Semmi sem történik ok nélkül. Nem csupán nagy szavak, ha azt gondolom, hogy az, ami ennyire boldoggá tesz, mint engemet ha a scrappelhetek az biztosan eleve el volt rendelve. A sors elém sodorta nem volt más dolgom, mint elkezdeni.  Úgy, ahogy a scrapper világ apraját-nagyját sem volt más dolgom, mint elfogadni és/vagy megszeretni.

Egyszerűnek hangzik, de még sem az. Mert, ami mögött ennyi kötődés és tanulás van, nem lehet egyszerű.

És most jön a karácsony, ahol együtt lehet örülni a szeretet varázsának.

És én az idei ünnepen minden nagyon régi és nagyon új barátságomat beültetem a fám alá, úgyhogy készüljetek, mert a hétvégét velem is töltitek!



Egy csíz a csupasz körtefán
Felhasználtam: az SB-hu megacsapatának karácsonyi megakitjéből



Maxi kukac

Vasárnap Milán és mondhatom a család nagy kedvencén voltunk, tombolásra készen és lelkesen néztük (volna) az Alma-együttest,  ha kicsúr fiam a 4. szám közepénél azt nem gondolja, hogy haza akar menni. Csak az előtérig jutottunk, ott viszont halál lelkesen pakolta a kavicsokat a virágtartók "száraz" szökőkútjába. Mindezt 3500 Ft-ért. Néha megrázta a fenekét a kiszűrődő zenére és közölte, hogy Gábor bácsi (Budai Gábor a zenekar frontembere) szomorú, mert ő kijött. A férjemmel csak vihogtunk. Végülis vasárnap van, együtt a család.

Ha elkezdek okoskodni és a miérteket kutatom, akkor juthatok arra, hogy egyrészről gyerek (nemcsak az enyém, hanem remélem általánosságban bárkié) nem a kiszámíthatóság mintapéldája.

Másodsorban mindig azon dühöngök, hogy fatornyos kis falunkban - ami ugye megyeszékhely -  nincs egy olyan intézmény, ahol igazán jó gyerekkoncerteket lehetne tartani. Mivel a kultúra fellegvárának terme színi- és egyéb előadásokra készült nincs igazán lehetősége a kis manóknak, hogy felállva, nyüzsögve adjanak teret rajongásuknak. Milán meg egyátalán nem az a fajta, akik végigül láblógatva, passzívan egy órát.

A világtakarékosságnak, válságnak, vagy az intézmény anyagi helyzetének betudhatóan a nézőtéren eloltották a lámpákat és csak halovány a lépcsőkre irányuló vészfényeket hagyták bekapcsolva. A gyereket hiába vittem ki a lépcsőkhöz, hogy gyere, akkor itt most játszunk egyet és közben hallgatjuk a zenét, inkább kimenekült a világos folyosóra.

Szóval a következtetéseket levontunk, a tanulságot eltettük holnapra.

A bizonyíték pedig, hogy a gyerek igenis szereti az almákat, itt lészen:

Szíves elnézést az operatőri munkáért, a férjem hangjáért, és a kupiért a gyerek körül :)

Az öcsikém talán nem jár erre és nem leplezem le magam, de ütöttem két legyet egy csapásra. Éppen angyalhajú Benedek képét készültem karácsonyosítani ajándék gyanánt, amikor észrevételeztem scrap-barkács társunk szrJuditnak Lories-játékos felhívását. Nagyon sikeredett felhívnia! Röpültem rá a freebire és rekordot döntöttem az oldal összeállításával. Édes a készlet, édes Judit a nyereményjátékkal (15 dolcsi Lorie-nál, hm, finom), meg még az öcsiéknek is megvan a személyre szabott ajándék. (remélem, hogy még lesz időm keretet barkácsolni hozzá) Most már csak Fortunának ugrálnék finoman és nőiesen, hogy: itten vagyok, hova tovább!!!

A kisbaba első karácsonya
Felhasználtam: Lorie Davison: Santa brings goodies.

Nagyszakállú

Nem hiába mondják azt, hogy egy csomó ünnep akkor kap újra értelmet, mikor gyerekkel együtt van lehetőségünk megélni. A Mikulás amúgy is a szívem közepe volt mindig nemzetközisége és tutira felépített marketingje miatt. Persze míg nem volt Milán addig egymást hergeltük Télapót ünnepelve. (Míg élek nem felejtem el a Fő téri Miki arcát, amikor belelkesült barátnőmmel 20-as éveink vége felé járva, kabátunkat csavargatva, kissé sejpítve, de annál hitelesebben adtuk elő a Hull a pelyhest. Halálosan komolyan gondoltuk és örültünk a szaloncukornak).
Idén a világból egyre többet megértő  kicsi szív miatt szerveztük agyon a produkciót. Persze a menetrend vagy ötvenszer bukott szintén a fent említett kiskorú jóvoltából. Improvizáltunk folyamatosan. (legkedvesebbem: a gyors ajándék-felrántás miatt a szobájában az ablak közelében dugtam el a csomagokat egy nagy kék szatyorba. Egy olyan sarokba, amihez elméletileg a gyerek nem fér hozzá. Várta a Télapót, 3 másodpercre hagytuk magára, míg átmentünk a másik szobába. A kérdésre és zacsizörgésre kaptam fel a fejem: Anyakiiiii, ez mi ez???? Természetesen a gyerek kezébe a kék szatyor volt. A férjem figyelemelterelő hülyéskedésbe kezdett, én rárepültem a zacskóra, közben meghaltunk a röhögéstől)
Mégis minden gikszer ellenére ünnepünk koronája a lelkesedése, őszinte öröme, rácsodálkozása volt. Nagyon szerettem érte. Az idén én voltam a sajtó képviselője - a férjem kijelentette, hogy ő aztán nem fogja a történést a fényképezőgép mögül nézni, hát én  a jó scrapbookos: bevállaltam. Hol a meghatottságtól, hol a visítástól hulló könnyeimtől szinte semmit sem láttam. Olyanok is lettek a képeim. Mi lesz velem az óvodai anyáknapján?!?!

Szóval a Mikulásunk képekben elmesélve:
Készült volna amúgyis, de ha már CEWE kihívás, hát legyen ott is :)

Miki megjött Krániczékhoz
Felhasználtam: Lady Shapia: Christmas love, Loulou-Scrap: Oh Noel, Sahlin Studio: Christmas Memories

Lusta-lista

Az idei évben még a szokottnál is nehezebben cihelődik a karácsonyi hangulatom. Nem mintha nem szeretném a karácsonyt. Imádom a karácsonyt, csak ha tehetném másképp ünnepelném. A szeretet béklyója rám kényszerít egy csomó olyat, amit szívem szerint kihagynék az ünnepekből.
A felnőttek ajándékozása a gyerekek "elterjedésével" normalizálódott. Ajándékaink inkább jelképesek és szívből jövőbbek, mint akkor, amikor hetekig rohangáltunk, hogy ugyan mivel lepjük meg a másikat. (ugyehogy az ezredik karácsonyra mamik fullra felszerelt konyhája és ruhatára, a papik fullra kiaknázott hobbija) Ajándék már csak a gyerekeknek. Persze ez sem problémamentes. Tavalyelőtt például párommal jó előre bejelentettük MINDENKINEK, hogy a fiúknak legót vettünk karácsonyra. Mire mi leértünk a fájuk alá, már mindenkitől kaptak egy doboz legót karácsonyra. Hát most mit mondjak.... A sógorom tök örült neki.
 A probléma nálam sokkal inkább az ünnep meghittségével van. A három nap alatt annyit megyünk, hogy egész egyszerűen nincs pillanat, amikor csak úgy spontán a karácsony felhőtlen áhítatára koncentrálhatnánk.
Már szenteste a vándorbotot fel és mint az a bizonyos szervtelen kutya bolyongjuk végig legközelebbi hozzátartozóinkat. Próbálkoztam azzal, hogy hozzám szerveztem az ünnepeket, de akkor két turnusba kellett fogadni a rokonságot, mert a lakás nem túl nagy. Kölcsön "ekcájg", kölcsön szék, harmadnapra feltámadtam.
Egyszer kitaláltam, hogy nyerek a lottón. Az egy dolog, hogy onnantól meg lesz oldva a harmadik világ sorsa, de karácsonykor a családot ( a "gance familiét") kitelepítem egy teljesen romantikus, körbeugrálós helyre és ott hátradőlünk és ünneplünk. Senkinek nem kell megszakadnia a készülődésbe, senkinek nem megy el a kedve az ünnepléstől a 80. km és tiszteletkör után. Szóval van egy ilyen álmom.
Teljesen más az ünnep, amióta apa meghalt és Milán megszületett. A hiányok, melyek soha meg nem szűnnek, csak görögnek tovább az évek múlásában egyfajta befelé figyelést adnak az ünnepekre. Mindig lesz teríték, mely nem kerül fel az asztalra és mindig lesz egy gyertya, mely az elmúlásra emlékeztet. És mindig lesz fájdalom is az örömben. Szerencsére vannak tapaszok: egy kis gyerek kacagása, puha puszija, lelkes éneklése, és a meghatottság szétzúzása egyetlen erőteljes karácsonyfa burogatással vagy kakis pelenkával.
Azért nem vészes a helyzet, mert észre tudom venni a szívemnek kedveset is a karácsonyban.
Örülök, mert ha macerásan is, de azokkal ünnepelhetek, akiket szeretek. Kérem a sorsot, hogy tartsa őket meg nekem, amíg csak lehet!

Cewe Krissz ki/meghívására készítettem el rendhagyó listámat:



Lusta-lista
Felhasználtam:  Krissz-Cewe lista, Frendly Scrap: Alphabet, Lady Shapira: Christmas Love, Holly Borders by Judy, Happy Holidays by Murielle



"A villamos is aluszik..."

Azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, mert nem tudom mi az magányosnak lenni. Társtalan voltam, de magányos még soha. Mindig volt, ki velem örüljün és a vállamra is mindig jutott egy simogató kéz, ha bánatomban arra vágytam. És egy kezemen meg tudom azt is számolni, hogy mikor voltam úgy tényleg, fizikailag egyedül. Még akkor sem adatott meg ez nekem, amikor kamaszként tényleg jól jött volna egy ajtó, hogy isten igazából magamra csaphassam. Az öcsémmel megosztott szobából bútoroztam át egy másik páros felállásba akkori kedvesem - ma már férjem - albérletébe. Szóval ha csak a lakás főbb helységeinek csapása mentén haladok és elnézek az egyedül soha nem birtokolt berendezési tárgyak felett (pl: távirányító - örökké szerettem volna egyet) mindig osztoztam: konyhán, fürdőszobán, hálószobán. A kedves kategóriaizálódása óta az ágyon is. A szuszogások, horkantások, fogcsikorgatások, végtagdobálások nesze, zaja hozzátartozik az éjszakáimhoz, nélkülük a tökéletes csendben pihenni sem tudnék. Ha a pasi nem töltötte itthon az éjszakát legtöbbször a nappaliba aludtam, mert nem bírtam  elviselni az üres, csendes ágyat, vagy b variációként Bucka (ez az általam választott neve szerencsétlennek) alakura hajtogattam a minden fellelhető takarót és a szimat miatt az egyik polójában aludtam.
Amikor megérkezett életünkbe a nagy változás, aki mellesleg Milán névre is hallgathatna - ha hallgatna, de természetesen nem teszi -, akkor volt pár elképzelésünk a gyerek altatásáról is. (Mint minden másról, mert nem bíztunk a véletlenre semmit: elolvastunk ezer szakkönyvet, interjút készítettünk a környezetünkben lévő babásokkal és ki találtunk mindent jó előre, hogy ne érhessen bennünket semmi váratlanul. Aztán jött a gyerek, aki persze nem olvasott egyetlen szakirodalmat sem és napi kapcsolatban sem volt a babás barátainkkal és rokonainkkal és mindent rosszul tudott.) A második hét után - természetesen ideiglenesen - az ágyunkba kötött ki. Még mindig ott van. Ideiglenesen.
Persze erről  a környezetünkben mindenkinek meg volt a véleménye. Hogy jól, vagy rosszul döntöttünk, amikor Milán részéről a honfoglalás megtörtént: nem tudom. Egyvalamit azonban igen: ilyen intenzíven soha nem érzem hogy mennyire jó, hogy mi egy család vagyunk, csak ott a puha párnák között.
Szeretem az esti menetrendet. Hárman befészkeljük magunkat: apa mond egy könyves mesét, azután lekapcsoljuk a villanyt és még jobban összebújunk. Aztán következik még egy mese: Milános (bármi az életéből), farkasos (mert az olyan vicces), játékos (az egyik szobájában lévő játékról kell adomázni), vagy ezek valamelyik variációja Milános-játékos, farkasos-játékos,... Aztán álomba éneklem.
Ha kicsit zaklatott a napja, vagy megcsúszott a délutáni alvása kicsit nehezebben, máskor hamar elalszik, mint a tej.
Én meg fekszem mellette, meg a másik pasim mellett és azt érzem nagyon rendben van a világom. Mert jó hallgatni elégedett szuszogását, érezni a bőréből áradó meleget és szagolni finom álomszagú lehelletét.
Néha a páromnál elindul a vezérhangya, hogy "most már elég nagy fiú és különben is ott a szobája...", de reggel, amikor Milán kinyitja a szemét és azt látja, hogy apa nem dolgozik, hanem velünk van, szinte félálomba vetődik az apjára öleli, szeretgeti... Gonosz módon szembesíteni szoktam ádáz kijelentéseivel. Vigyorgó legyintést kapok, meg azt, hogy most hagyjam őket szerelmezni.
Szóval nem kérdés bármit is mondjon, hogy neki jó, nekem jó, Milánt meg nem kérdezem, mert nekem csak kicsit kellett még sem szerettem soha egyedül aludni.

Én nem vagyok egyedül
Felhasználtam: Ice Christmas by Sillwan, by Annave, by ZuzanaH design

Fehér kilométerkő

A surányi kastély kertjében áll egy fehér kőlap, ami letűnt korok emlékét idézi. Büszkén hirdette egykoron gazdáinak birtokának bejáratát.  A kastély most óvoda és iskola, egykori lakóit és azok leszármazottait ki tudja hová vetette a történelem kereke. Csak a fehér kilométer kő nagy titkok tudója maradt. Ő tudja csak, hogy hány sors indult, fordult, vagy ért véget figyelő pillantása előtt. Én ismerek egy történetet, mely ott fejeződött be. Érdekes a gyerekkor. Valamire kristály tisztán emlékszünk és vannak, amik azért tűnnek elő az évek homályából, mert oly sokszor hallottuk szeretteinktől. Erre a történetre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna és nem azért, mert elmesélték, hanem mert tanúja voltam, csak én egyedül. 1987 őszén öcsémmel, karon ülő unokatestvéremmel és a mama nővérével vadgesztenyét gyűjtöttünk a kastélykertben. Egyik pillanatban, még beszélgettünk és nevettünk, a másik pillanatban nénje megállt, felém fordult, kezembe adta a kisgyereket és oldalával nekidőlt a fehér kilométerkőnek. 11 évesen tudtam, hogy valami visszafordíthatatlan történt. Elküldtem az öcsémet segítségért, közelebb léptem hozzá és zaklatottan kérdezgettem, mint egy elfuserált lemezjátszó, hogy mi a baj. Valamit el akart mondani nekem, de az a vérrög véglegesen tette tönkre az agy beszédközpontját. Aztán jöttek a felnőttek, a mentő és elvitték. Még egy napig élt, aztán elment. Csendesen, ahogy élt.
Azt mondják halottaink tovább élnek, ha emlékezünk. Családunk múltja a jövőnk is mert őseink sorsának lenyomatát hordozzuk genetikánkban. Életútunkban, ha nem is ismételjük az övéket, de harcainkban nyomot hagynak összegyűrve, érlelődve. Kell, hogy tudjuk történetüket, hogy segítsenek megtalálni a kiutat kényszerpályáinkból, kapjunk válaszokat életünk sorsfordító kérdéseire.
Anyai családfám krónikása nagyanyám volt. Történetüket a maga pergő, színes, ízes káromlásokkal tarkított, indulatokkal, érzelmekkel teli stílusában adta elő lenyűgözött hallgatóságának, lehetetlenné téve, hogy egyszer elfelejtsük. Csodálkozó gyermek szemeim előtt lett múltja "Bözsinknek". Értettem meg, hogy hallgatása, visszavonultsága, társtalansága mögött életre szóló sebek vannak. A család legidősebbjeként először Ő került fel 10 évesen "szolgálni" Pestre. Arisztokrata családnak volt először cselédje, majd szobalánya. Közvetlenül a háború előtt ismerte meg kedvesét. A fiatal, nagyon jóképű, tanult férfit az elsők között sorozták be katonának és hagyta ott életét a fagyos Oroszországban. Dédanyám soha nem bocsátotta meg neki, hogy párjának tett fogadalmát nem szegte meg és nem ment férjhez. Élete végéig keményen dolgozott a cipőgyárban, munka után takarított egy orvos-házaspárnál és a háztáji gazdaságban is ellátta feladatait.
Halála után kerestük leveleit, fényképeit, feljegyzéseit, de az egy receptes könyvén kívül semmit sem találtunk. Lehet, hogy elégette, vagy elrejtette múltjának tanúit még maga elől is.
Ezt már soha nem tudom meg. De ott van a fehér kilométerkő, a nagy titkok tudója. Mert ott volt, amikor nekem még nem lehetett fülem és erőm, hogy meghalljam az igazságot a ki nem mondott szavak mögött. Az igazság ott maradt egy lehelettel a göcsörtös felszínén.
Ha egyszer szépen kérem, talán elmeséli.

Az oldalt SB.hu Család Anno kihívására készítettem.


El nem csókolt csók
A képen nagyanyám nővére Erzsébet és öccse Sándor látható. A fotót Pesten készítették, közvetlenül a II. világháború előtt, vagy annak első éveiben Gyulai J. műtermében.
Felhasználtam:  Papírok: Krissz-Cewe, Miss Honey: All for love, Naturally part by ArtElf, Krissz-Cewe cetli, MLLDesign - Lace Feerbie Pac,.

Komment:

Örökre sirattad kedvesed, aki odaveszett a fronton. Gyönyörű voltál, mégsem kellett más. Mert volt erőd magányosnak maradni egy olyan világban, amikor ez a nők számára megbélyegzés volt. Soha nem találtunk eltűnt szerelmedtől levelet,  vagy fotókat róla. Arcát, hangját a szívedben vitted magaddal oda, ahonnan már nincs visszaút. Gyerek voltam még, amikor elmentél igy nem tudom, hogy boldog voltál, miről álmodtál, mire vágytál. Egy valamit azonban biztosan tudok tartásod, bátorságod sok mai nő számára is példaértékű.

Kérek még egy oroszlánt

Még csak olvastam és messziről láttam gyereknevelést, nem ismerhettem születendő gyermekem természetét, ragaszkodását, már akkor érett volt bennem a gondolat, eldöntött volt a kérdés már a legelején: maradok itthon három évet. Szerencsésnek mondhatom magam abból a szempontból, hogy a férjem át tudta vállalni - főleg az utolsó -  itthon töltött éveink finanszírozását. Megérezzük, hogy most csak egyedül keres, de az megér minden áldozatot (ami nem is lehet áldozat, ha a gyerek egészséges lelki fejlődést nézzük), hogy Milánból boldog, kiegyensúlyozott felnőtt legyen. A lehető legtöbbet próbálom kihozni az itthon töltött évekből, tudván, hogy ilyen soha többet nem lesz.
Amellett, hogy szeretek, "foglalkoztatok", nevettetek, vigasztalok, ötletelek, progamot-szervezek (a nagyobbik hímnemű részére is ugyanez a program van összeállítva, csak korlátozottabb időtartamban) és a háztartást is igyekszem a tőlem telhető legjobban ellátni (a parketta elkopik, ha sokat porszívozom), kis részeket szakítok ki magamnak a napból, hogy a saját kis feltöltődéseim is meglegyenek. Muszáj, mert így könnyebb szeretnem, kreatívnak vagy akár bohócnak lennem.
Szóval ritkán lát a tévé a kanapén felpolcolt lábakkal! De most nem is vágyom a kanapéra, mert ha okosan csinálom jut idő ha szűkösen is mindenre, amire szeretném, hogy jusson időm.
Szóval köszönöm a kérdéseket: nem, nem unatkozom itthon és a scrapes oldalaim sem a tengernyi betöltetlen szabadidőm nyomán kelnek életre. Egész egyszerűen klassz csaj vagyok, akinek kihívás minden oroszlán! És akarok még többet is, mert az életem a szafari!




Ide nekem az oroszlánt is!
Felhasználtam: Belluga's: Inked for life, Bingo Card by Altelena, Autumheart Fantaisie label,  cottage, Imagine by Fran: Lady in Purple, The Dutch Scarp: Home, Lilas C&S, Taolafleur: Pumpkin, Frendly Scrap: Terrible History, DBV: Alice in wonderland, Cappucino: Icka és Beszteri, Murielle Scrapdigital: For Men, Giny: Hungarikum



Átalakítás alatt is üzemel

Ne reménykedjetek! A cím nem az agyamra utal. Annak annyi. Sokkal inkább az otthonomra, mely azóta mióta Milán jár és alkot úgy néz ki, mintha tartósan renoválnánk. Apró népek közeli ismerőjének mondanom sem kell hogyan néz ki a fal úgy fél méter magasságban. A jújzöld előszobámra először felkent pofi-lenyomatot anno még órákig kínoztam különböző technikákkal és bíztattam magam: lejön, valamivel biztos lejön, másnem légkalapáccsal. Egy idő óta a szemem sem rebben. Festünk. Majd. Ha 10 éves lesz. Érettségizik. Vagy elköltözik itthonról.

Eddig még nem tudtam, de most már érzem az igazi sokk most jött el. A gyerek felfedezőkedvének és kiváncsiságának mérőszáma a hőn szeretett örök vadászmezőkre távozó berendezési tárgyak számával egyenesen arányos.

A hét mérlege:

- az utolsó kerámia lámpám (a másik két tesójának halála is a fiam lelkén szárad) - pótolhatatlan, imádott, gyönyörű, mese pasztellkék színű, batikolt hatású darab,

- szekrénnyé alakítható számítógép szekrényünk gázrugója, ami az asztallapot tartja (szerencsére van még egy a másik oldalon, ideiglenesen - míg apa be nem vásárolja az utódját, úgy 20 év múlva - jó lesz

- majdnem meghalt a szobája küszöbje (ragasztott, jelzésszerű), mivel megpróbálta felfeszegetni éknek használva a játékcsavarhuzóját. (az apja gépészmérnökként halálosan büszke rá: mert a gyerek feltalálta az egykarú emelőt)

Megkérdeztem: ha anyám tényleg jól emlékszik és még az utolsó gyöngyünkre is úgy vigyáztunk, mint a Szent-Grállra, akkor ezt tutira a férjem családjából hozta.

Lehet, hogy tájfun, bútor-aprító fiam személyében itt sors-feladat: Felülkerekedni önmagamon. Pár éve kaptam egy kritikát, miszerint túl fontosak számomra az anyagi javak, a környezet, ahol élek, a tárgyak, amik körülvesznek. Lehet. Bika vagyok. Földi csillagjegyem minden röghözkötöttségével. Fontos mit eszem, hol alszom, mit viselek és mit látok magamkörül. Szeretem a szépet és érzékem is van hozzá, hogy kényelmet, otthont teremtsek magamnak és a környezetembe élőknek. A komfort és hangulat rabja vagyok, nem érzem jól magam, ha ahol élek, dolgozom vagy "alkotok" nincs harmónia. De nem a tárgyak birtoklása, vagy értéke okoz számomra örömet, hanem azok az érzések, melyeket árasztanak. Több nekem a bolhapiacon talált régi képkeret, vagy a nagymamám lyukas lábasa, amibe az árnyékliliomomat ültettem, mint egy zsűrizett Bukrán-tál.

Talán akkor olyan nagy baj nem lehet velem...

Az otthonom
JunoXX: Panache, a papírról ennyit tudok: watsa (bocsiii)

A Zizi, a Zsozsó, a Csiga, a Pubi meg Én

 Nem is volt olyan régen - de őrült régen volt :) - amikor kölykökként világmegváltó kalandjaink helyszíne volt a lakás, az utca, a tér, az egész város. Olyan nagy barátság volt ötünkké, hogy percekre bírtunk örökre összeveszni. (vicces kis adalék: Csiga 1 hónappal volt fiatalabb, mint én (csak mert koraszülött voltam), Pubi pedig 4 nappal idősebb az öcsémnél. Anyuék itt leálltak a sorozatgyártással. A fiúk mellé még jött a kis potyadék: Zizi. A korbeli egybeesés a véletlen műve. A szüleink csak születésünk után ismerkedtek meg)
Csigáékkal egymás szomszédságában laktunk: két hatalmas ütéssel a falon jeleztük, ha fontos közlendőnk volt egymás számára és még cipő sem kellett a zoknira, ha a téma kimerítéséhez a személyes jelenlét is szükségeltett. A fiúkkal az évek során eltávolodtunk, de Zizi 30 éve a legeslegjobb
Jó lett volna a jövőbe látni és tudni, hogy egyszer mennyire fontos lesz a közös múltunk.
Sajnálom, hogy nem jutott eszembe papírra vetve megőrizni a kalandjainkat, mert biztos vagyok benne, hogy most felnőttként egészen más érzésekkel idézzük fel a hajdani történeteket, mint akkor gyerekfejjel megéltük őket.
Ha mind az öten összejövünk el kezdjük feszegetni a másik azon kalandjait, amit legszívesebben elfelejtene, de ez az ami akkor beindít egy régi nosztalgia-rádiót, ahol  már arról szól a híradó, ami a legfontosabb: a barátságunkról, a gyerekkori összetartásunkról, arról a rengetek ötletről, melynek sikeres megvalósításában sohasem kételkedtünk, úgy ahogy egymásba sem.
Remélem egyszer a Milán is elmesélheti, hogy a "Zizi, a Zsozsó, a Csiga, a Pubi meg Én". Őszinte tiszta szívemből kívánom neki a gyerekkorom emberformáló barátságát.

Mondd, hogy te is emlékszel
Felhasználtam: Polkadotplum NBK Design: Child s play, Delicious Design by Carrie Stephens: Spontaneous Delight, Mirabelle MK Design: Dour



 Komment:
És arra emlékszel...
amikor a Pubi beledobta anya kulcsát a Gyöngyösbe és utána órákig kerestük a piros patakba...
amikor deltásat játszottunk a ház előtt felpupozott hóba
a gömbmászóka volt az űrhajónk és mindig vita volt, hogy ki legyen a kapitány
amikor elveszítettük a Zizit a Kressz parkban, mert megsértődött és megpróbált egyedül hazamenni
amikor tiszta vizesen nem mertünk hazamenni a lépcsőfordulóba a radiátoron szárogattuk a ruhánkat és pityeregve azt hallgattuk az anyuék hogyan fordítják fel értünk a környéket
amikor próbáltuk kipiszkálni a halott sünit Surányba a patakból, mert azt hittük meg tudjuk menteni
Mondd, hogy Te is emlékszel!

Alkotói szabadságra mentem (volna)

A nem alvást lehet, hogy nem nekem találták ki. Egyszer volt rá példa, hogy nem aludtam huzamosabb ideig. Majd 9 hónapig. Kettőt találhattok, hogy ki miatt! Milán úgy határozott, hogy 3 és fél hónaposan kinöveszti az első fogát, aztán az összes többit is. A zombi üzemmód hamar bekapcsolt: egy idő után már nem számoltam hányszor sír fel és követeli a fájdalomcsillapítást. Tűrőképességem határán voltam. Úgy éreztem egy pár hét után, ha a gyereknek nem lesz kint 20 percen belül az egész fogsora magamra rántom a sütőt és szippogatok. Aztán elmúlt. Olyan nagyon Milánosan múlt el. Leraktam a gyerkőcöt a délutáni csucsukára és csak másnap reggel ébredt fel belőle. Én agyatlan meg ott ültem mellette egész éjszaka leragadó szemekkel és hitetlenkedtem, na meg aggódtam, hogy "Csak nincs valami baja". Egy pár nap kellett, hogy elhigyjem: hunyhatok.
Most a szent cél érdekében önkéntesen virrasztok. A nem túl sok szabadidőt - gondolom mindenkinek ismerős módon - az éjszakába sámfázom, feszegetem, nyújtom. Csírizes agyammal elméláztam. Fiatalabb már nem leszek, a gondokodás sem fog gyorsabban menni... Mi lenne, ha kiakaszthatnék egy táblát a teli puttonyomra, hogy "alkotói szabadságra mentem". És ezzel akár esélyt is adhatnék annak a tömérdek ötletnek, ami sorban áll a fejemben és sokszor az időhiány és a fáradtság gátolja világrajöttüket.
Az erődbe tévedt fantáziámat hazazavarom, a  táblát berakom a sufni mélyére, az ötletek meg úgysem fognak társaság- és utánpótlás hiányra panaszkodni. Én meg újra elhatározom, hogy megtanulok relaxálni.

A cewe kihívására oldalba foglaltam Milán ténykedését és másfajta perspektívából. Ez az oldal született:

Az alkotó szabadsága
Felhasználtam: Scrapboutic: Metropolis, Lilas C&S add-on

The Oscar goes to...

Sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom, hogy egyszer végérvényesen nem buggyanok meg, de ebben az esetben most vonatkoztassunk el ettől. Tagadhatatlan, hogy az elfogult anyukák népes táborában vagyok tisztaságfelelős és nótafa, de ígérem, hogy józan (ma még nem ittam egy kortyot sem - 0.30 van) paraszti eszem birtokában kijelentem: nem gondolom azt, hogy a fiam az új Robert De Niro (magasságban még pár év és megközelíti a színészóriást.) Szóval nem gondolom. Még. (Még nem gondolom és még nem De Niro).
Lényegében Milán pár hete kitalálta, hogy parancsra- fontos az utasítás decibele is - milyen érzelmet jelenítsünk meg arckifejezéseinkkel, gesztusainkkal.  Elhangzik: Anya! Sííííírj! - akkor úgy zokogok, mint Magdi anyus az összejárt lépcsőház miatt. Ha azt mondja: mégjobban, akkor már az odaégett pörit is siratom. De a játék legjobbik része az, mikor rám kerül a sor és én mondhatom meg Milánnak mit tegyen.


The Oscar goes to...
Felhasználtam: Scrappa Mondo by Monika: Happy birthday, Escala Naturelle by Timounette, Everyday Mom Ideas, LS lovely green, lovely orange, Elfie's Design: old but soooo beautyful, Belluga's Inked for life, DVB Alice in wonderland.

Késik az órám. Na nem a biológiai, hanem a blog. Húsz hasznos és teljesen mással kitölthető percre az agyvérzésemtől  megpróbáltam megkeresni hol kell beállítani. Megkaptam. Az agyvérzés után az inputot, hogy miért is akarom én a pontos időt?????


Csak egy kis semmiség

Nagyjából minden évben november közepére fájdalmasan elunom az őszt, a télről már nem is beszélek. Amíg van a piros meg a sárga, addig rendben a korpuszom. Onnan jönnek a problémák, amikor ébredéskor az ablak alá betolt ágyról felnézve a csupasz ágak markolásznak befelé a szobába. (persze ha látom őket, mert 8 előtt alig világlik és az eső és a köd sem könnyíti meg a dolgomat). Feloldást a depimre a hó jelenti. Sok játékkal, csatangolással. De nem esik egyfolytában és városon kb. 5 percig marad szép. Tavaly egész télen vadász üzemmódban voltunk Milánnal. Kerestük azt a helyet táblától tábláig, ahol télen is van valami szép. Nem mindig győztünk.
A csakazértisvidámésoptimistavagyok halmazállapotom fentartására fejlesztettem ki azt, hogy próbálom a legkisebb semmiségben is megtalálni azt, amitől túllendülök a holtpontjaimon és elhatalmasodik bennem a hepening.




Csak egy kis semmiség
Felhasználtam: Belluga: Inked for life, DVB: Alice in Wonderland, Tootypup Scraps: A little goes a long way.

Komment:
Délelött 10 órakor szürkületi félhomály. Alkonyzóna. Minden szürke. Már most hiányzik a napfény. A rengeteg víz tócsákban sürüsödik lábunk alatt. Milán a kezemet fogva lépteit szaporázza mellettem. Folyamatosan kérdez, szórakozottan válaszolok. Fejemben a bevásárló lista, napi teendőim, miközben próbálom kizárni a fejembe zsolozmázó hangot: „Szökj el napot keresni!”
Milán megtorpan. Csokoládé szeme issza a környezetet, válogatás nélkül benyel minden információt. Megismétli kérdését, válaszra vár: „Mit csinál a bácsi?” Ránézek a férfira, aki felkeltette fiam érdeklődését. Középkorú, fehér hajú, munkás-overálos úr fütyörészve sepregeti az üzletek elől a tócsákat, ázott leveleket. Mili figyelmét észrevéve cinkos mosollyal az arcán nyújtja a seprűjét: „Segítesz?” Persze Milánnak nem kell kétszer mondani. Nagy egyetértésben, vidáman csevegve, viccelődve söprögetnek a járdán. Kacagni való az igyekezetük. Találkozik a pillantásom a kedves idegenével: huncut szarkalábak táncolnak vidáman a szeme körül. Az arca, a mosolya, áramló derűje maszatolják 50 éves arcának, nehéz életének ráncait. Önfeledt munkájuk közben beszélgetünk. Időjárásról, családról, sóskáról. Aztán lassan búcsúzgatunk, elköszönünk. Elindul az épület másik oldalára, mi folytatjuk utunkat a bevásárló központ felé. Mintha víz alól emelkedne ki a fejem úgy lesz arcuk a velünk szembejövöknek Látni kezdem a fáradt, közönyös emberek ősz vége színű, szürke arcát. Megtorpanok és visszafordulok. A férfi már a sarkon sepreget. Ránézek Milánra. A bácsit nézi. Integet, aztán felemeli rám a tekintetét, összemosolygunk, tovább megyünk. Ha volna a napnak egy kis igazsága, akkor most átnézne ránk a gomoly felhőkön és kicsit beragyogná a világot. Ha volna a napnak igazsága, akkor most mindenki arcán színek lennének. Nemcsak a bácsién, Milánén és az enyémen. Zsigerig felmelegedtem. Pár barátságos szó árán kaptam májust novemberben.


Ma történt velem nagy dolog is. Hetekre megvan a vizuális ópium adagom. Kaptam egy csokor szeretet Tőletek üzenetek formájában. Nem tudom hogyan köszönjem meg!
A szépasszony titkos ügynöknőnek meg hála és kalaphajigálás a folyamatos rugdosásért, válveregetésért, biztatásért, vigasztalásért! - Rita! Imádlak! ( Ha! tisztára, mint az Oscar-gálán!)

Kis világom közepe

Külön fogalom: két éves. Dacos, önállóságra törekvő és ráadásul két éves. (Akik már tudják azt mondják, hogy borzasztóbb a két évesnél: a három éves, négy éves, tarap-tarap,… kamasz)

Dráma szakos hiszti király, egy akaratgombóc. Súrlódunk és egyezkedünk. Az már jó arány, ha a vitáinknak csak a felét veszítem el, mert ő rendelkezik egy olyan fegyverrel, ami ellen képtelen vagyok harcolni. A bármikor bevethető, őszinte (legalábbis annak tűnő) kedvességével, szeretetrohamával.

Ha a Milán vs. Hiszti kiütéssel győzne, elejét véve a terrorizmusnak bezavarom gondolkodni a szobájába. (Nyilván az ő érdeke is, hogy külön légtérben legyünk, amíg lehiggadunk.)

Egy ideje már zavarnom sem kell. Tökéletesen érzi, ha vitánk eléri a küszöböt, akkor azt kiabálja: „ Mééééérges vagyok. Bemegyek szobámba.” És megteszi. De úgy, hogy az ajtót is beküldi a tokjába. Aztán a sajátos hangszigetelés közepette hallom, hogy visítva, sírva mondja a magáét. Egy ideig. Aztán kijön, arcán krokodil könnycseppek, nyújtja a karját, belemászik az ölembe, átölel és azt mondja: „Már nem haragszom”.



A két legjobb hely
Felhasználtam: vers: Tasi Kata: Lányka a tükörben, Just Jhimee: Do what you love, Just a dream: Flower Romantic, Imagine by Fran: Lady in purple



Talán kezdődjön így…

Megtörtént. Blogolok. A scrapről és rólam. Rólam és a scrapről. 

Érdekes: túlnyomó többségében mi nők választjuk az önkifejezésnek ezt a módját. Lényegében, ha nem is ugyanúgy, de ugyanazok a dolgok történnek meg velünk: szerelmesek vagyunk, csalódunk, férjhez megyünk, költözünk, gyerekeink születnek, tanulunk, barátkozunk, utazunk, szorongunk, sírunk és nevetünk..

Ugyanarról szólnak az oldalaink. Lehetnének akár ugyanolyanok. De nem! Mert az oldalán mindenki otthagyja csak rá jellemző személyes ujjlenyomatát. A történet lehet ugyanaz, de ahogy láttatni engedjük a dolgokat az egyedi.

Én most kinyitok egy ajtót, ami mögött saját magamat találom.

Ha érdekel a világom, látogass meg kérlek máskor is!